A leves hazudik - Egy diszkrét világhatalom: az ízipar

Hans-Ulrich Grimm: A leves hazudik


Egy nagyon kedves barátnőm hívta fel a figyelmem erre az igen érdekes és tartalma szempontból tekintve ízletes alkotásra. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy ugyanolyan odaadással és szakértelemmel rántja le a leplet a Élelmiszeriparról, mint ahogyan azt pl. a Zeitgeist készítői is teszik a különböző nagyhatalmakkal.
   Nos, ha érdekel, mit eszel, mivel eteted gyermekeidet, mit nevezel még Te is táplálónak a hétköznapokban, csak hogy ne kelljen tudatosan végigondolnod a valóságot... nem fogsz csalódni, ha elolvasod csak az első fejezetet, mindent kristálytisztán a maga izgalmas meztelenségében fogsz látni... mondjuk arra nem adok biztosítékot, hogy megjön az étvágyad! Inkább azt mondanám,
Jó reggelt, ember!!!


   Remélem, minél többen elolvassátok, mindannyiunk érdekében... kérlek, ha van bennetek egy minimális felelősségtudat azon kívül, hogy az olvasottakat sikerült megérteni és megemészteni, akkor kérlek osszátok meg az információt másokkal is!
Köszönöm! Kellemes olvasást! :)
   A teljes mű ITT letölthető, vagy ha keresőbe beírjátok a címet, akkor más lehetőség is van, pl. pdf, doc...! :)



1. Egy diszkrét világhatalom: az ízipar

Egy meglepően szerény konszern New Yorkban. Miért van szüksé­gük a pékeknek titkosszolgálatra? Érzékcsalódás reggeltől estig a müzlitől a spenótig. Minden nap fél kiló lombik ételíz. 

   Egy nagyvállalatot persze nem lehet teljesen elrejteni. De meg lehet próbálni. Például New Yorkban, Manhattan kellős közepén. A Central park környéke éppen ideális e célra: minden feltűnéstől mentes hely, rendkívül élénk napközben és este is. Zenebarátok sietnek a Carnegie Hallba a Japán Fil­ harmonikusok vagy a New York-i homoszexuálisok kórusá­nak hangversenyére. A fiatalok a Hard Rock Kávéházat ve­szik célba, vagy sorba állnak Arnold Schwarzenegger álomgyár-filiáléja, a Planet Hollywood étterem előtt.
   A konszern székhelye kicsit félreesőbb helyen fekszik, lefe­le, a Hudson irányában. Az utca enyhén lejt, egyre kevesebb emberrel találkozni. A házak itt, a kikötő közelében külön­bözőképpen szépek: elegáns apartmanházak mellett lepusztult régi épületek állnak, rozsdás tűzlétrákkal, kitört ablakok­kal, a vörös téglán graffitivel. A kereskedővilág szintén ve­gyes: egy „Ocean Dragon" nevű kínai étterem, egy „Psychic" nevű jövendőmondó. Egy Ford-kereskedés, és mellette a cég főhadiszállása.
   A homlokzat rózsaszín gránitból és sötét, átláthatatlan üvegből készült, kis bejárat a jobb oldalon, mellette három betű, fénylő sárgarézből: IFF. Minden feltűnés nélkül. Sem­mi pompa, nincs tiszteletet parancsoló bejárat, nincs feljáró a limuzinoknak, csak hátul, egy rakodóbeálló a teherautóknak. 521 West 57th Street New York, NY 10019. Az ízeket illetően a legelső cím. Itt komponálják a nagyvilág illatait, itt ter­vezik meg egész bolygónk számára az ízek örömeit, itt döntikel a holnap érzéki illúzióit. Az IFF annyit jelent: International Flavors & Fragrances, a világ legnagyobb illat- és ízelőállító-


Teljesen ugyan nem tud elrejtőzködni, de megpróbálja. Itt nem létezik a nyilvánosság tájékoztatása, sajtóosztály. Az üz­letág találkozóin, a párizsi, a Sáo Pauló-i, szingapúri, tokiói

vásárokon az ízek világpiaci vezetője nem jelenik meg. Még a jól felszerelt levéltárak és nemzetközi adatbankok is csak sze­gényes információkkal tudnak szolgálni: az éves forgalom 1,1 milliárd dollár, a foglalkoztatottak száma körülbelül 4200 fő. Gyáregységek az Egyesült Államokban, számos leányvál­lalat Európában. Ugyanolyan titokzatosak, mint a Hudson mellett fekvő központ: „cégpolitikai okokból" sajnos nem tudnak „üzleti tevékenységükről" „semmilyen részletet kö­zölni" - válaszol a német részleg a kérdésre.
   Különös: ez a konszern befolyásolja milliók ízlését, azt, amit emberek milliói esznek. Uralja a levesporok és dobozos húsok, a tévé előtti rágcsálnivalók és mélyhűtött pizzák ízét. A cég rendkívül kreatív, megállás nélkül talál fel új aromákat és ízélményeket. Vagyis lenne mit megosztania. Ugyanakkor csak az IFF vevői értesülnek minderről, a nyilvánosság nem.
   Illatrészlege például olyan szagokat kínál, amelyek a bol­tokban a vevőket vásárlásra ösztönzik. Az irodákban és a ter­melésben a vállalatok szintén javítani tudják a munkamorált megfelelő illatosítással. A légkondicionálókban használt, tu­datosan nem érzékelhető, enyhén manipulatív adalékokból az IFF kiadványt állított össze, amely a különböző illatoknak a pszichére gyakorolt hatásáról tájékoztat.
   Bosszúság és harag ellen - amely sok cégnél nem ismeret­len - például a citromfű, irigység ellen - amely az irodák tel­jes emeletein képes fékezni a termelékenységet - a rózsaillat csodákra képes. A depresszión és melankólián egy leheletnyi bazsalikom segít, a bánaton majoránna. Bizalmatlanság ellen, amelyben a fogyasztó manapság gyakran szenved, egy kis levendulát kell a boltba fújni, miközben a kamilla - az ismer­tető szerint - hipnotizálóan hat. Az apátiára pedig, amely a fogyasztói lázat és a munkaéhséget egyaránt fékezi, borókát tanácsol az IFF.
   A vállalat azonban a modern táplálkozáshoz is hozzájárul. Az 1991. január 15-i 4.985.261 számú amerikai találmány egy „hústáplálékot" ír le, amely a mikrosütőben kevesebb, mint 600 másodperc alatt megbarnul, és egy speciális aro­mapor hozzáadásától még ízében is hasonlítani fog elnevezé­séhez. Az IFF egy másik találmánya az ízmegváltoztatás intel­ligens módszere: a kemikáliák egy eredeti összeállításának köszönhetően bizonyos élelmiszerekben, szappanokban és
mosószerekben kellemes eperízt, míg a cigarettáknál édes, gyümölcsszerű, ugyanakkor faszerű ízt hoz létre. Végezetül az 1991. január 29-i 4.988.532 számú találmány olyan eljá­rást véd, amely a mesterséges édesítőszerek édes ízét felerő­síti, a kellemetlen mellékízt megszünteti, csakúgy, mint pél­dául a levesporok nemkívánatos keserű mellékízét.
   Ezt mind azonban nem akarja világgá kürtölni a konszern, amely csendesen kísérletezget egy sarokban, szinte mint egy kis hamupipőke ebben a hivalkodó, tévéhirdetésektől és vilá­gító neonreklámoktól hemzsegő világban.
   Ahol az ágazat feje ennyire diszkrét, ott a többi ízgyártó sem törekszik arra, hogy premier plánba kerüljön: a Flachsmann Svájcból, a Tastemaker Nagy-Britanniából, az Aralco Franciaországból, a Dragoco vagy a Haarmann & Reimer Németországból. „Mi rendkívül visszafogott iparág vagyunk"
mondja mosolyogva a Haarmann & Reimer egyik vezetője.
   Az ízgyártók vásárlóikról sem árulnak el szívesen semmit, a termékekről pedig, amelyeknek ízt adnak, még kevésbé: „Hogy hol vagyunk képviselve, arról nem kívánok nyilatkoz­ni" - mondja kissé nyakatekerten a Tastemaker egyik mene­dzsere. Eközben házának ízei meglehetősen elterjedtek: 250
millió dollár forgalmat bonyolítanak le évente.
   Szinte senki sem ismeri őket, termékeiket viszont kora reggeltől késő estig ízlelgetjük. Aki reggelire Nesquiket iszik, az a laboratórium ízeit nyeli, aki jobban kedveli az Amarettót, a Jacobs kávéját, szintén. A Müller cég Tejberizse a kémiku­sok művészetének köszönhetően finom. A Maggi Spárgaleve­st zsemlekockával vagy akár a zacskós Szilvás derelye - mindez aroma. És ugyanígy az Iglo „Grüne Küche" márkájú Ízletes spenótja, sőt még a Bonduelle Zsenge zöldborsója is - a lombi­kok nélkül minden íztelen.
   Aki estefelé szívesen rágcsál valamit, szintén nem tudja az aromákat elkerülni: itt a Chio Chipstől a Paprika, a Gold Fischlitől a Gourmet Crocket- a nap elmúlik, az aroma marad.
   A kitérés alig lehetséges: a Pillsbury cég „Knack & Back" márkájú Eredeti francia croissant-jának tésztájába is belekeveri a gyári ízt; az ínyencek cége „Lacroix" homárlevesét ezzel ja­vítja fel. A Lindt tej csokoládéja, amely a csomagolás szerint úgymond eredeti svájci recept alapján készül, ugyanúgy tar­talmazza a modern ízadalékokat, mint a bajor Andechsben fekvő bio-tejüzem eperjoghurtja.
   A laboraroma a modern élelmiszergyártás legfőbb anyaga. Az ipar termékei a szupermarketekben a titokzatos porocskák és folyadékok nélkül élvezhetetlenek és eladhatatlanok lennének. Az aromákra szükség van ahhoz, hogy az íztelen alapanyagokat ehetővé tegyék, az aromák fontosak az élelmi­szer-technika kellemetlen mellékízeinek eltüntetésénél (vagy ahogy a kémia művészei szakzsargonjukban nevezik: „maszkírozásánál"). Mert a bonyolult ipari előállítás először is adolgok ízét tünteti el: a mezőgazdaság a paradicsomot, bur­gonyát, karfiolt „optimálissá" tette, hogy az ipar igényeinek megfeleljenek, azaz legyenek könnyen ápolhatok, gyorsan nőjenek, sokat teremjenek. Az íz eközben természetesen hát­térbe szorul, az élelmiszeripar - ugyebár - nem enni akarja termékeit, hanem eladni.
   A karfiol, a zeller vagy a csirke ízének utolsó maradványai azután valahol a gépsorok és továbbítószalagok közt vesznek el. Az élelmiszeripar ezeket a termékeket már meglehetősen
ízmentesen kapja, szárított, aprított, előkezelt formában. A homárt porként, a levesbe való tyúkot golyócskák alakjá­ban, amely úgy néz ki, mint a Nescafé. Az alapanyagoknak különleges követelményeknek kell megfelelniük: strapabíró­nak kell lenniük. Állják ki a gépi feldolgozás legkeményebb tortúráját is. És mindenekelőtt legyenek olcsók.
   Mert jó, ízletes alapanyagokra már nincs pénze az élelmi­szeriparnak: ezt a pénzt az élelmiszeripari mérnökök, akik a leveseket és szószokat tervezik, már régen zsebre vágták.
Vagy az ügyvédek, akik az ételek pillanatnyi összetételét le­védtek. A szállítók, akik az alapanyagokat a világ minden ré­széről összehordják. És a reklámügynökségek, melyeknek a
tévében azt az illúziót kell kelteniük, hogy valódi ételről van szó az Ázsiai leves esetében, amelyet egy igazi kínai egy mese­szerűen idillikus konyhában készített el. Vagy a csokoládé­nál, amelyhez a szakállas Senn a képeslap szépségű hegyek között a zsírdús alpesi tejet tölti a tejeskannába. Egy munkás tejporos zsákkal vagy egy büdös halszárító telep a televízió­ban nem tenne ilyen jó benyomást.

Ám van egy kis probléma: ahhoz az illúzióhoz, hogy egy „tyúkhúsleves" nevű termék azt a látszatot keltse, aminek hívják, hihetően kell a zacskóból kiömlenie és aztán úgy is
kell kinéznie, ha leöntik vízzel.
   Ez nem olyan egyszerű. A Knorr Tyúkhúsleves csigatésztával nevű terméke például csak két gramm szárított tyúkot tartal­maz, granulátum formájában. Ez nem több, mint 7 gramm
eredeti tyúknak felel meg („nedves tyúk" elnevezéssel). Ter­mészetesen nincs a világnak olyan szakácsa, aki ebből tyúkízt tudna varázsolni négy tányér leveshez. A Knorr képes erre
egy gramm „aromával": a gyári ízzel. Ez ugyan nem lesz igazi tyúkhúsleves, de „összehasonlítható megoldás", ahogy a Knorr egy vegyésze ezt a folyadékot nevezi. Ára: 1,59 márka, akeiósan 99 pfenning.
   A Maggi is hasonlóképpen csinálja. Az úgynevezett Mar­hahúslevesbe literenként 2,3 gramm marhazsiradék és mini­mum 670 milligramm húskivonat kerül. Ezt a felirat szerint mennyiségileg egyéb anyagok megelőzik: jódozott só. aroma, ízfokozók (nátriumglutamát, E 631, E 627). Tulajdonképpen túlzás a készítményt az elenyésző mennyiségű, milligrammos nagyságrendű húskivonat után elnevezni. Lényegesebb alko­tórészei alapján „jódozott só-aroma-ízfokozó levesnek" kel­lene hívni.
   Ez persze nem hangzik valami csábítóan. A levesevő ezt a terméket valószínűleg be sem akarná kanalazni. Miután azonban az igazság fékezné az étvágyat, a feliraton kell „szé­píteni".
    A leves hazudik. De a pékmester kenyere sem mindig tel­jesen őszinte, a zsemlék sem, sőt a sütemények is svihákok.
   Erről például a svéd Aromatic cég gondoskodik. Leányvállalatai Svájcban, Angliában, Ausztriában, Magyarországon és Hong Kongban találhatók. Olyan pékségekkel áll kapcsolat­ban - szemmel láthatóan sikeresen -, amelyek termékeiket inkább iparilag szeretnék előállítani. A svédek szinte konspi­rativ hallgatással nyerik meg üzletfeleiket, olyan anyagokmmegvételére, amelyek olcsóbbá, ízletesebbé és ezenfelül tar­tósabbá teszik a termékeket: „Mesélje el gyártási menetét, és
mi együtt jobbá tesszük. Senki sem fogja érteni, hogyan csi­nálta. Ez az, amit mi »titkosszolgalatnak« nevezünk." A pé­kek titkosszolgálata tehát konspirativ és professzionális: ha valaki a túróstáskába harap, nem vesz észre semmit.
   Az élelmiszeripar diszkrét segítői olyan területen dolgoz­nak, amely a rejtett bevetést nagyon megkönnyíti, mivel az ízmanipulációk szinte láthatatlanok, érzékszervekkel alig érzé­kelhetők. Az ízváltozásokhoz gyakran elképzelhetetlenül ki­csiny mennyiségek elegendőek. A 2-acetyl-l-pyrolin, amely a kenyérhéj ízéért felel, kilónként már 70 milliomodnyi gramm mennyiségben is elegendő. A menthenthiolból ugyanakkor egy literben már 0,2 milliárdnyi gramm (0,0000000002) ké­pes a friss grapefruitlé ízének benyomását kelteni.
   A Filbertonnak abból az anyagból, amely például a joghur­tot mogyoróízűvé varázsolja, elegendő 5 milligramm 1 millió liter víz ízesítéséhez.
   Mégis megdöbbentő mennyiségek kelnek el ezekből a szu­perhatásos anyagokból: csak Németországban évente 15 000 tonna, amelyből 5100 tonna édes, és 5500 tonna gyümölcs­ ízű. Ez 15 millió tonna élelmiszerhez elegendő. Minden ál­lampolgár - a csecsemőktől az aggastyánokig - naponta 500 gramm iparilag ízesített élelmiszert fogyaszt, az átlagos napi élelmiszer-fogyasztás felét.
   És egyre több lombikból származó aromaétel tölti meg gyomrunkat. Az ízforgalom az 1994. évi 5 milliárd dollárról egyes becslések szerint 2000-re világszerte 12 milliárd dol­lárra növekedik.
   Érdekes, úgy tűnik, hogy az emberiség mind jobban ked­veli a futószalagról származó ételeket. Egyre ritkábban aka­runk mi magunk a tűzhely mögé állni. Miközben még soha nem volt ennyi időnk, mint manapság. Sokan már csak heti 35 órát dolgoznak, vagy - többnyire kényszerből - annyit
sem. A sok szabadidőt mégis számítógépes játékokkal, mozi­val, tévénézéssel vagy focimeccseken töltik. A legfontosab­bat, a túléléshez szükségeset, a naponta elkerülhetetlent, éte­ leik elkészítését mérnökökre, technikusokra és kémikusokra hagyják.

 „A hétköznapi német konyhaművészetben egyre jobban észlelhető a pusztulás" - panaszolja a Süddeutsche Zeitung 1996 nyarán „Egy egész nemzetet fenyeget annak veszélye, hogy az ősidők óta továbbadott tudást elfelejti." A főzőművészet kultúrájának ilyen pesszimista megközelítésére közvé­lemény-kutatások szolgáltak alapul, amelyek szerint a hazai tűzhelyeknél rohamosan csökken a szakértelem; a németek csaknem negyven százaléka - így szólt a sajtóügynökség je­lentése - már alig tud főzni. Egy másik közvélemény-kutatás arra az ijesztő eredményre jutott, hogy a húsz és harminc év közötti német lakosságnak mindössze egynegyede képes egy csokoládépudingot zacskó nélkül is elkészíteni.
   „Az elkövetkező generációban már senki sem lesz, aki bol­dogan emlékezne vissza édesanyja főztjére" - véli az illetékes szaklapban, a Der Feinschnieckerben Németország egyik legis­mertebb szaktekintélye, Wolfram Siebeck. „Az otthoni ízek, a gulyás és a palacsinta nem fognak létezni a holnap világá­ban" - írja.
   Németországban az elfogyasztott élelmiszerek 75 százaléka ipari termelésből származik, az Egyesült Államokban, a mo­dern élet őshazájában 95 százalékuk. Az amerikai középosz­tálybeli háztartások többségében már egyáltalán nem főznek. Az ételek, amelyek a hazai tűzhelyeken készülnek, az Egye­sült Államokban felkerülhetnének a „kihalással fenyegetett fajok listájára" - ujjong a Food Technology című szaklap, az élelmiszer-technikusok központi lapja. A leggyakrabban fo­gyasztott élelmiszer a pizza, amelyet a Food Technology szerint az amerikaiak kétszer olyan gyakran élveznek, mint a szexet.
   Folyton pizza és csak néha szex - ez természetes ízlés dol­ga. Még akkor is, ha az amerikai Pizza Hut hálózat a kedélye­ket lecsillapítandó legújabb kreációját Pamela Anderson té­vésztárról, egy divatos szappanopera-sorozat, a „Baywatch" főszereplőjéről „Pam serpenyős pizzá"-nak nevezte el. A szép Pamela, akit a világ 142 országában csodálnak, az ízlés globalizációjának szimbóluma. Többek között egy dolgot bizo­nyít: a pizza már nem a szalámin múlik, hanem az aurán.
   Így válik el egyéb finomságoknál is egyre jobban az érzéki élmény az eredetétől, nem csak a pizzánál: a világszerte elha­talmasodó eperfagylalt, eperjoghurt, eperdesszert iránti vágy az igazi epren keresztül már rég nem lenne kielégíthető. A világ teljes epertermése az amerikai epertermék-szükséglet 5%-ának fedezésére lenne épphogy csak elég.
   Valódi gyümölcsökből csupán minden huszadik amerikai eperrajongót lehetne kielégíteni. Az olasz eperdesszert barátainak vagy a francia eperkrém tisztelőinek nem maradna semmi. Németországban pedig - állítja a bajor tejnagyüzem, a Müller minőségi ellenőre - szintén „képtelenség lenne" mesterséges aromák nélkül előállítani „az eperjoghurtot".
   Az ilyen virtuális élvezetek rendkívüli sokszínűsége a Föld valamennyi szegletében megtalálható, mivel az aromagyárak világszerte ugyanazokat az ízeket kínálják.
   Az amerikai Bell Flavors & Fragrances Németországban, a szászországi Miltitzben működő leányvállalata például 470461-es rendelési számmal mangóízt kínál, valamint man­darint „gyümölcsszerű" kivitelben (rendelési száma 470277), vagy „kicsit levesesen" (471042). A francia Aralco ízgyárban akár a tej (704029), akár a méz (306080) - virtuálisan folyik.
   A technológiailag jól fejlett illuzionisták nemcsak a zöldsé­gek és gyümölcsök hasonmásait képesek létrehozni, hanem készételekét is: van hamburgeraroma, tésztaaroma, tyúkhús­leves-aroma. A Dragoco például repertoárján tart „húst gombával" (9/692075) és „gulyást" (9/015359).
   Mivel azonban a modern ízlésnek egyre jobban ízlenek az ipari ízek, a laboratóriumok ezt is utánozzák: a Dragoco „konzerv típusú ananászízt" kínál, míg a svájci Emil Flachsmann a cola-aroma mellett „techno-aromát" is, „a divatos energia-italok tipikus ízével". A Bell pedig a „porlasztva szá­
rított marhahús" természetes aromáját ajánlja. Ezenközben a vegyészek a hitelesség megtartására tesznek erőfeszítéseket, és ha a szükség úgy kívánja, a példaképek kevésbé vonzó ol­dalaira is összekevernek valamit. így például a Flachsmann- katalógus egy „kátrány" típusú füstölési aromát is tartalmaz.
   Mi igazi, és mi nem? Az utánzat utánzása nem vezet me­gint valami valódihoz? Milyen különös utakon járnak az ízgyártók, ha a porlasztva szárított marhahús ízét utánozzák? Ki szereti a porlasztva szárított marhahúst annyira, hogy különleges ízét megkívánja?
   Az íz függetlenítette magát a közvetlen érzéki benyomás eredetétől. Korunk élelmiszergyártásában az íz olyan lett, mint az új Mercedes Coupén a kilincs vagy az olasz divatter­vező cipőjén a sarok: divattartozék, amelyet a következő sze­zonban új divattartozékra cserélnek ki. Akárcsak az autó-
modelleknél és öltönyöknél, minden évben új modellhullám gördül elő.
   Európában és Amerikában évente megközelítőleg 10 000 új élelmiszer jelenik meg a piacon, Japánban közel 20 000. Bár a szakma becslése szerint 50%-uk rövid időn belül eltű­nik a polcokról, mivel a vevők szemmel láthatóan valami mást kívánnak. Gigantikus reklámhadjáratokkal kell a fo­gyasztók étvágyát felkelteni. 1996-ban csak Németországban 4,9 milliárd márkát adott ki étel- és italreklámokra a szakma, állítják megfigyelők a hamburgi Nielsen reklámkutató inté­zetnél.
   Ez furcsa iparág, tulajdonképpen a legfontosabb terméke­ket, az élelmiszereket állítja elő. Mindenkinek mindennap ennie kell. Boldog szakma, hiszen termékeit mindennap ma­radéktalanul elfogyasztjuk, és másnap megint újra meg kell, hogy vegyük. Tulajdonképpen nagyon elégedettnek kellene lennie. Egy pólógyártó bizonyosan rendkívül boldog lenne, ha termékei hordás közben hirtelen eltűnnének, vagy egy autógyáros, akinek karosszériáit a föld nyelné el.
   Azonban az ipar, amely tulajdonképpen hasznos terméke­ket állít elő, minden energiáját arra fordítja, hogy eltávolítsa termékeiből a hasznosat, a tápanyagokat. Tengernyi szaba­dalmat nyújtanak be olyan élelmiszerekre, amelyek annyira feleslegesek, hogy a szervezetnek egyáltalán nincs is szüksége rájuk. Imitált élelmiszerek, kalóriaszegények, zsír- és fehérjementesek. „Az imitált élelmiszerek e fajtájának olyan élelmi­szerekből kell állnia, amelyek semmilyen tápértékkel nem
rendelkeznek, kizárólag az evés élvezetét teszik korlátlanul lehetővé" - írja az International Flavors & Fragrances cég egy szabadalmi leírásában (DE 36 38 662). A világ vezető cé­ge természetesen a know-how-t is hozzáadja, a találmányon keresztül a csekély tápértékű „gyümölcs-, zöldség- és fűszerhabételek" előállításához; bizonyos szempontból a levegő is étel. A levegőhöz már csak az illúzió hiányzik. És erről gondos­kodik az íz. Az íz nyújtja azt a segítséget, amelynek révén a vevő a tulajdonképpen haszontalan készítményeket mégis megveszi.
   Az ízek iparosodása az emberiség régi álmát váltotta való­ra, a függetlenedést a természettől. És mindezt kétszeresen. A szintetikus ízek függetlenítik az élelmiszereket a testben természetes funkciójuktól, minden következmény nélkül le­csusszannak, és mégis hátrahagynak egy leheletnyi benyo­mást, az aromát. Ételeink pedig végre függetlenednek a ter­mészetes alapanyagoktól. Az eperjoghurt olyan gyümölcsöt utánoz, amely ott sincs, mégis körülveszi magát valamiféle
fuvallattal, amely a természetben megvolt.
   A fogyasztás ipari forradalmának azonban van egy kis bibi­je: a polgárok nem kérnek belőle. A „kémiafóbia különböző tüneteiben szenvednek" - panaszkodik valamelyik aromagyár menedzsere „Az íz-üzlet jövője" című cikkben a Food Ingre­ dients & Processing International nevű szaklapban.
Az élelmiszer-hatalmasság Knorr (Pfanni, Mondamin, Dextro Imérgen) egyik tanulmánya szerint a fogyasztók 60%-a utasít­ja el a mesterséges aromákat. A cég azonban a tanulmányt inkább lakat alatt tartja, mivel az az élelmiszergyártókra nézve kellemetlen következtetéseket tartalmaz. Amit a fo­gyasztó visszautasít, annak nem kellene mégis piacra kerül­nie. Ha inkább természetes dolgokat szeretnének enni, azt kellene nekik felkínálni.
   Az étel természettől történő emancipálódásának korában azonban a természetes étel az egy dolog. Mert a határ elmo­sódott a laborkészítmények és az erdő-mező virágai között. Kémikusok és biológusok a laboratóriumokban a természe­tet utánozzák, miközben az állatok és növények a szabad ter­mészetben már régóta az ipari hasznosításhoz vannak igazít­va, egyre jobban manipuláltak, egészen a géntechnológiai beavatkozásokig. Az élelmiszeripari nagyhatalom, a Nestlé megbízásából a Nürnbergi Fogyasztásvizsgáló Társaság által készített tanulmány szerint a „mesterséges természetességek" korában élünk, ahol a természet is természetesség „másod­kézből".
   Mivel azonban a vevő konokul ragaszkodik technikaelle­nes étkezési kultúrájához, és mindig a „temészeteset" akarja, az élelmiszergyártók nemzetközi társasága a törvényhozókkal és egyéb grémiumokka együtt egy világszerte érvényes kü­lönleges nyelvezetet fejlesztett ki. Ez kizárólag a feliratokra vonatkozik, amelyek az ipari élelmiszereket ékesítik. A szó­kincs áttekinthető, hogy a fogyasztót nehogy megzavarja az igazság, amelyről nem is akar tudni. A fő összetevő, az aroma
jelentéstani képzésének pedig különös figyelmet szenteltek.
   És így ebben az új titkos nyelvben a legfontosabb szó, amelyet vezető címkeköltők fejlesztettek ki, a „természetes" vagy „natúr", vagy hasonló bizalmat keltő változatok. A ször­nyű „mesterséges" kifejezés mindenképpen kerülendő.
   A törvényhozó szentesítette a titkos jelölést azzal a megkö­téssel, hogy kizárólag azokon a címkéken alkalmazható, amelyek a fogyasztók elé kerülnek. Ha azonban a cégek egy­más közt ízporocskáikkal kereskednek, világosan kell, hogy kifejezzék magukat. Végtére is nekik tudniuk kell, hogy mit kevernek az ételbe.
   Az eljárás következetes: ha már a titkosszolgálat a pékek­nél ül, szakmai megoldási kódra is szükség van, amely a tit­kokat hűen őrzi. És természetesen nem szabad nyilvános­ságra kerülnie. Mert akkor az ellenség megtudna valamit. Az ellenség?
   Mindeddig a vevő volt a király. Egészen biztosan még min­dig az. Ám - ahogy az kiderült -, az ellenséges birodalom­ban.


Forrás: Hans-Ulrich Grimm: A leves hazudik