Orfeo Angelucci - A csészealjak titka

Orfeo Angelucci ( 1912. jún. 25 - 1993. júl. 24 )

   Végre hat évtized után közzétehetjük magyar nyelven is az ötvenes évek spirituális UFO-kontakt-kapcsolatainak egyik alapművét, mely szintén erőteljesen rámutat, hogy a pozitív ufójelenlét mögött valójában az angyali hierarchiával egy szinten dolgozó magasan fejlett civilizációk lényei, kozmikus testvéreink állnak, akiknek mai napig nem változtak a céljaik : megmenteni az önmaga tragikus helyzetét felismerni képtelen emberiséget a biztos pusztulástól és ugyanakkor felemelni - ha lehetséges - minden embert egy magasztos létállapotba! - Hálánk és köszönetünk a magyar fordítónak, aki nem csak fáradságos munkával lefordította ezt a könyvet, hanem spirituális személetével a magyar nyelvterületen egyedülállóan már a kilencvenes években elkezdte folytatni a német Karl Ludwig Veit által az ötvenes években megalapozott és minden negativitástól megtisztított spirituális UFO-kutatás vonalát! - A 2011-ben létre hozott saját honlapunk (spiritufo.ditro.hu) az ő munkásságuk szellemében született, mivel a magyar nép ufó-ügyben szándékosan évtizedek óta tudatlanságban és sötétségben van tartva. - Adassék hát minden olvasónak, hogy e könyv olvasása is elősegítse a spirituális ébredését és egy magasztos létállapotba való emelkedését!

Orfeo Angelucci

A „csészealjak“ titka

Published by

AMHERST PRESS

1955

A német Ventla-kiadásból fordította: Borosnyay Gábor

( 1. rész )

A magyar fordító előszava 

A tartós boldogságra nem hiába vár az emberiség.

Mert bár annak megzavarói rövid ideje Földünkön vannak, és gonosz befolyásuk addig rontotta a földi emberiséget, hogy az egy-két évtizede létveszélybe juttatta az egész földi életet. És bár az emberiség igazából nem tanult sem az első, sem a második világháborúból, sem e század többi nagy katasztrófájából.

Ezt a folyamatot figyelemmel kísérve – a jó és erős földönkívüli erők azonban nem maradtak tétlenek. Az atombomba kifejlesztését követően azonnal akcióba léptek. A cselekvési szabadság meghagyása kozmikus törvény, valamint a gonosz elpusztítja önmagát, ezért a legjobb, amit tehettek, hogy elkezdték tanítani az emberiséget arra a jövőjére, amit ők már láttak előre.

Az 1 órán belüli nukleáris tűzhalál lehetősége, a népek éhhalálig való kizsákmányolása, az atmoszféra tönkretétele a földi kormányokon keresztül alakult ki. Ezek teljes ellenőrzésük alatt tartják a közvéleményt, a hírközlő médiákat, és saját hatalmuk további biztosítására sokkal-sokkal több figyelmet, energiát, időt, pénzt fordítanak, mint népeik életének javítására.

Ezért a jó földönkívüliek tanító programjukat nem nyilvánosan, a világi médiákon keresztül végzik, hanem kiválasztott szerény, önzetlen és alkalmas egyének által.

A dolgok gonosszal telt rendszerének végidejében az egyik első ilyen kiválasztott közvetítő Orfeo Angelucci lett Los Angelesben. Az idegen nyelveket ismerők eltűnődhetnek e tulajdonneveken.

Ez a könyv az egyik első azon néhány utóbbi évtizedekbeli írás között, melyek hitelesen – összhangban a Bibliával és más figyelemre méltó hagyománnyal – napjaink eseményei alapján beszélnek arról, milyenek a jó földönkívüliek, és hogyan készek gondoskodni a szelíd emberiség túléléséről… (Luk 17:29-36).

Igaz történet, mely egészen az utolsó háború első órájáig aktuális, megnyugtató információ minden ember számára.

A megmentés eszközeit mikor először kezdték megmutatni, sokan csészealjra hasonlító tárgyaknak látták azokat. Így született a repülő csészealj elnevezés. Aztán a kormányok képviselői évtizedeken át igyekeztek elbagatellizálni vagy csak a gonosszal összefüggésbe hozni a gondviselésnek ezt a módját. Jók kezében azonban a technika nem titkos. És a megtévesztő „szürkék”-nél hatalmasabb jók itt vannak körülöttünk, hogy beavatkozzanak, ha az már elkerülhetetlen.

Ez a könyv egy jóakaratú, szelíd és bátor ember tudósítása életének egynéhány évéről. Igaz történet. Nem nagy-sötét-ferdeszemű, alacsony, szürke idegenekről olvashatunk e lapokon, hanem emberszerű, nem földi eredetű, jóakaratú élőlényekről. A könyvben lévő jelenségek és közlések a földi emberiség közvetlen jövőjébe engednek bepillantást, ezért mindenki számára máig sem vesztett aktualitásából. Egyben ez a beszámoló igazi vigaszt jelent a mostani élet minden feszültségére, harcára, keservére, kínjára és bajára: nemsokára túl leszünk e koron.

Tűnődjünk el egy kicsit a szerző nevén. Ha összevetjük azt a Los Angeles-i helyszínnel, és a szerző „űremberekkel” történt találkozásaival, felsejlik bennünk: talán valami közük lehet ezeknek azokhoz a jóságos élőlényekhez, kiket a történelem és kultúráink angyalok néven ismernek.

Amikor a könyv íródott, még nem terjedt el az ufo katonai műszó elnevezés. Azt csak akkor honosították az amerikai köznyelvbe, miután a csészealjnak nevezett nem földi gyártású űrrepülőgépeket a hadseregek is komolyan vették.

Orfeo volt az első egyike azon kiválasztott keveseknek, akiken keresztül előjelzést küldtek – minden bizonnyal angyalok – mindannyiunknak. Ha végigolvassuk a nagyobb hatalmú technika jó alkalmazásáról szóló beszámolót, felmerülhet bennünk az is, mennyivel kilátástalanabb lenne helyzetünk ilyen előrejelzés nélkül.

A főszereplőt – Neptunt – kezdetben istennek tartott angyalként ismeri a történelem, és itt nem dől meg általa az egyistenhit sem. Sőt, szelíd felebarátunk , Orfeo megláthatta a Megváltót is.

T A R T A L O M J E G Y Z É K

Bevezetés        Orfeo Angelucci életének előzményei

I.                       Egy más világból származó korong

II.                     Utazás egy „repülő csészealj”-ban

III.                    Találkozásom Neptunnal

IV.                    „Láthatóvá válhatunk és úgy élhetünk, mint a földi emberek”

V.                      A múlt sosem halott

VI.                    Repülőgépek tűnnek el

VII.                  „Csészealj”-konferencia a Hollywood hotelben

VIII.                 Felébredésem egy másik bolygón

IX.                    Utazás az USA keleti oldalára

X.                      Ismét Neptun és jelenségek New Jersey-ben

XI.                    Egy vízióm támad

XII.                  Miről ismerhető fel egy „csészealj”?

XIII.                 A repülő korongok felépítése és meghajtó erői

XIV.                 A „csészealj”-titok igazi természete

Telve mély szeretettel és hálával

megértő, hű mellettem maradásukért

ajánlom ezt a könyvet

kedves feleségemnek, Mabelnek

és gyengéden szerető fiaimnak

Reymondnak és Richardnak

BEVEZETÉS

 ORFEO ANGELUCCI ÉLETÉNEK ELŐZMÉNYEI

Sok ember megkérdezett engem, hogy a más világokból származó látogatók vajon miért épp engem választottak ki kapcsolatteremtésükhöz egy másik személyiség helyett, akit esetleg lényegesen jobbnak tartottak volna egy ilyen kapcsolatfelvételhez, mint engem. Úgy kérdezik, hogy a világűrből érkező látogatók miért egy ilyen jelentéktelen embert választottak ki kinyilatkoztatásaikhoz, mint amilyen én vagyok?

Minden szerénységemmel mondom neked, hogy ezt a kérdést én is sok alkalommal feltettem magamnak is és az űrbeli látogatóknak is. És csak az utóbbi hónapokban kezdtem el végül is teljesen megérteni, hogy miért épp engem kerestek fel. Azonban a könyvnek ez a része nem az alkalmas hely arra, hogy választásuk okait feltárjam. Olvasd végig a könyvet, akkor megkapod a választ! Aztán döntsd el magad, hogy helyesled-e a „csészealjlények” választását vagy sem. Én először inkább valamit a korábbi életemről fogok tudósítani és elmondok valamit az űremberekkel történt első kapcsolatomról, még annak idején az 1946-os évben, amikor még nem sejtettem, akkor első alkalommal figyeltek meg engem.

Gyerekkorom boldog volt és gondtalan, mint amilyen a legtöbb amerikai fiúé. Benne voltam a kevésbé megerőltető játékokban és jó tanuló voltam, ugyan egy kicsit érzékeny és ingatag egészségű.

Szerencsés módon családom elég jól menő körülmények között élt. Szüleim és két kedves nagybácsim gondoskodtak arról, hogy mindig megkaptam a legjobb orvosi kezelést.

Az orvosok fiatalkori betegségemet „alkati gyengeség”-nek nevezték. Tünetei a nagy testi fáradtság, lehangoltság, étvágytalanság és alultápláltság voltak.

Tehát nagyon könnyen elfáradtam, és gyakran legyengítettek és kimerítettek a legkönnyebb testi megerőltetések is. Szenvedtem aztán heves migrénben. Minél idősebbé váltam, annál többet kellett szenvednem nagy ideg- és izomfájdalmakban. Amikor a 9.osztályba jártam, az orvosok azt tanácsolták, hogy hagyjam abba az iskolát és tanuljak tovább otthon, magán úton. Ezzel az elrendezéssel a legteljesebb mértékben meg voltam elégedve; ugyanis mindig is hevesen érdeklődtem a tudomány minden ága iránt. Otthon teljes időmet szentelhettem ilyen témáknak a tanulmányozására.

Sok pihenéssel és egy súlygyarapító diétával erősítettem magamat, majd egy év után úgy vélekedtek az orvosok, hogy újra elég jól lennék ahhoz, hogy tovább járjak az iskolába.

Mivel azonban családomat időközben néhány anyagi csapás érte, azt tartották a legjobbnak, hogy egy ideig dolgozzak. Igen szívesen egyeztem ebbe bele. Első munkahelyem nagybátyám zsaluzó és vakoló üzletében adódott. Felmérő-eladónak alkalmazott, hiszen nehezebb testi munkát nem tudtam végezni. Nekem tetszett ez a munka, örömet jelentett menni és embereket megismerni. Rövidre fogva minden egész jól ment, annak ellenére, hogy mégiscsak még majdnem gyerek voltam. Szabad időmben folytattam mindenféle tudományos tartalmú könyvnek a tanulmányozását, amit csak megkaphattam.

Az 1936-os esztendőben megismertem Borgianini Mabelt, egy vonzó olasz leányt, aki a híres olasz Borgiák egyik közvetlen leszármazottja. Az első pillanattól tudtuk mindketten, hogy egymás számára voltunk rendeltetve. Az ő boldog, vidám természete segített nekem, amikor morfondírozni kezdtem egészségi állapotom és testi alkalmatlanságom felett, ami távol tartott engem sok dolog megtételétől, amiket oly szívesen meg tettem volna.

Az életem legboldogabb napja volt, amikor megházasodtunk.

Körülbelül egy évvel később jött Raymond, első fiunk a világra és boldogságunk pohara telve volt.

Valamivel később egy teljes testi összeomlást szenvedtem el, és fel kellett adnom foglalkozásomat. Testsúlyom ijesztően lecsökkent 75 kg-ról 51,5 kg-ra, és olyan gyenge voltam, hogy egyenesen ülni is alig tudtam. Sok orvosi vizsgálat és tortúrás teszt után az orvosok azt állapították meg, hogy véredény-neurózisban szenvedtem. Tökéletes nyugalmat és tartós orvosi felügyeletet rendeltek el.

Így kerültem egy új világba, az orvosok, ápolók és kórházi ágyak fehér világába. 18 hosszú hónapon keresztül feküdtem huzamosan az ágyban. Testemet kínzó fájdalmak sajgatták, és annyira ki voltam merülve, hogy még olvasni sem tudtam. Az orvos-tudósok mindent megtettek értem, ami csak lehetséges volt. De észrevettem, hogy orvosaim nem hittek abban, hogy átvészelem a bajt. Nyíltan megvallva végül nekem is mindegy volt, hogy élnem vagy halnom kell-e. Az élet akkor továbbra már nem volt számomra kívánatos. Napról napra egy fehér kórházi ágyon feküdni fájdalmaktól elgyötört testtel és még ahhoz is gyengének lenni, hogy az ember egyáltalán gondolkodni tudjon, bizony az a földi pokol! Azt éreztem, hogy a halál csak megváltás lehet számomra fájdalmaimból. Különösen nehéz volt elviselnem a bezártságot; mert mindig a szabadban levést szerettem, a napsütést, az erdőben a levelek susogását és az erdei patakok dallamát. Néha azért imádkoztam, hogy jöjjön el a halál és szabadítson meg fájdalmaimtól és szörnyű izombetegségemtől.

De a hetekből hónapok lettek, és lassan jobban lettem. Végül képessé váltam arra, hogy egyenesen üljek és hamarosan arra is, hogy járjak. Olyan volt, mintha újjá születtem volna. Még a tudományos könyveim iránt is újra megjött az érdeklődésem. És aztán eljött az az örömteljes nap, amelyen elhagyhattam a kórházat és visszatérhettem otthonomba. Ágyba dőlésem hosszú hónapjai alatt feleségem és családom hittel és bátorsággal álltak oldalamon. Mabel mindig ott volt mellettem; és mivel annyira szeretett és megértett, meg volt az erőm a kitartáshoz.

Már kint voltam a kórházból és még mindig fájt a testem, de megtanultam azt elviselni.

A borzasztó kimerültség és a gyengeségtől való rettegés megszűntek, úgy hogy fel tudtam kelni, és ki tudtam menni a lakásból. Bár családom eltanácsolt tőle, én kiálltam azért, hogy majdnem azonnal újra felvegyem régi munkámat. Olyan sokáig voltam tétlen, hogy mindennél jobban kívántam, hogy újra tevékeny legyek.

Amikor visszatértem a munkámba, egyúttal rögtön tanfolyamokba kezdtem az esti iskolában. A régi kiolthatatlan tudásszomjam nagyon nyugtalanította lelkemet. Rájöttem, hogy ugyan a tudomány egyet s mást már felfedezett, de még sokkal több a kikutatandó dolog, többek között olyan természeti titkok, melyekről le kell még bontani a fátylat.

Szinte meg voltam bolondulva azért, hogy az atomok igazi természetét megismerjem. Fel akartam fedezni egy gyógymódot a vírusos betegségek ellen, különösen a polio (gyermekbénulás) ellen, mely a legiszonyúbb az összes nyomorító betegség között. Egészen biztos volt számomra, hogy ezeken felül ki kell még dolgozni egy megnyugtató magyarázatot az egész világegyetem keletkezésére és fenntartására. Vajon melyik nagy titok volt az alapja az anyag megalkotásának, vagy mi volt az atomok tulajdonképpeni eredete? Ezek és más hasonló rejtélyek bolyongtak fejemben éjjel-nappal.

Az elektromosság és az elektromágneses jelenségek területe különösen érdekelt, valószínűleg azért, mert én legkorábbi fiatalságomtól kezdve erősen, egyenesen betegesen félek a villámoktól. Egy elektromos töltésű vihar alatt nemcsak tisztán testi fájdalmaim, hanem lelki zavaraim és szorongásaim is voltak. Így hamarosan járatossá váltam a légköri statikus elektromosság területén.

Magam is elvégeztem egy pár egyszerű kísérletet. Megállapítottam, hogy a tyúkok, és különösen a kis csibék idegesek és félősek lesznek egy közelgő zivatartól.

Az én sajátos reakcióimból számomra teljesen világos, hogy a légköri zavarokat ők is bizonyos fizikai tünetek kíséretével élik meg. Felfedeztem továbbá, hogy a csibék egyfajta átmeneti bénulást kapnak, amely minden vonatkozásban megfelel az emberi gyermekbénulásnak. Kutatásaim és kísérleteim által úgy véltem, hogy felfedeztem bizonyos tényeket, amelyek a polio kezelésénél a legnagyobb jelentőségűek lehetnek. Lelkesedésemben írtam egy hosszú, részletes levelet a témáról Franklin Roosevelt elnöknek, aki akkor a Fehér Házban volt.

Roosevelt elnök közreműködésére elméleteimet Dr.John L. Lavan jun. elé vitték, aki a Gyermekbénulások Állami Kutatóintézetének vezetője volt. Dr. Lavan érdeklődést mutatott és Dr. Josef Stokes-hoz irányított a Philadelphiai Gyermekkórházba, aki a polio vitaminokkal történő kezelésén dolgozott. Én azonban sohasem kerestem fel Dr. Stokes-t, mert munkái alapján tudtam azt róla, hogy az ő gondolatai az enyémekkel teljesen ellenkezőek voltak.  Én ugyanis azon a nézeten voltam, hogy a B-komplexcsoportból egy bizonyos vitamin felelős főleg a polio-vírus táplálásáért. (Ezt a nézetet később az összes virológiai kutatás beigazolta).

Hadd térjek azonban vissza magánkutatásaimhoz és kísérleteimhez: gombák (szivacsok, fungi) és azok légköri feltételekre történő reakciója iránt kezdtem érdeklődni. A vadon élő champignonokat figyeltem, és arra akartam rájönni, hogy mely sajátos légköri feltételek váltják ki hirtelen, feltűnő növekedésüket. A champignonoktól a penészgombák felé fordultam. Meg voltam győződve arról, hogy a penészgombák az életnek egy negatív formáját képezik, amelyek kiszívják az élő anyagot egy megtévesztő, rafinált mutációs folyamat (átalakulás) által.

Akkoriban benne voltunk a II.világháborúban. Felfedezték a penicillint. De ez a nyilvánosság számára egyelőre csak egy varázsszó volt, egyben egy mély titok. Nem léteztek könyvek vagy beszámolók róla. Én mindenesetre abban az időben már ismertem a penészgombák jellemző tulajdonságait. Kísérletileg rájöttem, hogy az egyik legközönségesebb penészgombát alkalmas táplálás és hőmérséklet által késztetni lehet arra, hogy vég nélkül állítson elő vegyületeket. És ekkor azt szerettem volna megtudni, hogy vajon az aspergillus clavatus penészgomba milyen strukturális változásokat szenvedne, ha nagyobb légköri magasságokban tartózkodna.

Ezért aztán 1946. augusztus 4-én vettem ennek a penészgombának a kultúráit három növekedési fokozatban: embrionális, félérett és kifejlett állapotban, kosarakba állítottam és 18 olyan ballonra kötöztem őket, mint amilyeneket a haditengerészet használ. Aztán mindent előkészítettem ahhoz, hogy felengedjem őket.

Egy szerencsétlen közbejött epizód következtében azonban a ballonok idő előtt elszálltak és magukkal vitték a kosarakat a gombákkal a magasba, anélkül, hogy meg lett volna a lehetőségem arra, hogy visszakapjam őket. Megerőltető fáradozásaimmal és gondos előkészületekkel teli hosszú hónapjaim reménytelenül elvesztek.

Fájó szívből sóhajtoztam mélyen, amikor néztem, hogyan szállnak egyre feljebb és feljebb a tiszta égbe a ballonok az értékes gombákkal. Az egy csodálatos felhőtlen nap volt pontosan olyan időjárással, amilyent annyira kívántam magamnak a kísérleteimhez. De íme minden visszavonhatatlanul elveszett.

Családom, valamint barátok és szomszédok egy csoportja velem együtt kísérte figyelemmel a kísérletet. Jelen volt ezen felül még egy riporter és egy fényképész a „Tretonian” c. újságtól, amely a tretoni napilap. Mindannyian szó nélkül néztek az égre, ahol a ballonok a növekvő magassággal egyre kisebbek és kisebbek lettek. Az összes résztvevő, különösen Mabel és az apósom tudta, hogy milyen szörnyen csalódott voltam. Mabel vigasztalólag egyik karjával átkarolta a vállamat és a fülembe súgta: „Jól van így Orfeo! Ne búsulj! Csinálj egy új kísérletet!”

Ebben a pillanatban az apósom, Borgianini Alfréd egy járművet vett észre az égen és felkiáltott: „Nézd már, Orfeo! Ott egy repülőgép! Talán követni fogja a ballonjaidat!”

Mindenki látta a tárgyat és azon a véleményen volt, hogy azt a felszálló ballonok csalogatták oda. De ahogy ott fenn a fejünk felett lebegett és körözött, észrevettük, hogy az nem egy hagyományos repülőgép volt. Elsőként és legfontosabbként az tűnt fel nekem, hogy milyen csodálatosan elegáns módon és láthatóan nehézség nélkül manőverezett. Amikor aztán jobban megláthattuk, ijedten állapítottuk meg, hogy az másképp nézett ki, mint a jól ismert repülőgéptípusaink. Teljesen kerek volt és csillogott a napfényben. Csodálkozva és zavartan néztünk egymásra. A fényképész pedig megpróbálta kapásból rögzíteni a dolgot. Mabel felkiáltott: „Ó, egy ilyen repülőgépet még sohasem láttam! Egészen kerek és nincsenek hordfelületei!”

A többiek ugyanezen a véleményen voltak. Mindannyian tovább meredtek az égre,ahol a tárgy feljebb és feljebb emelkedett a ballonok után, és végül szintén eltűnt szemünk elől.

Napokig beszéltünk még aztán a ritka különös tárgyról, de 1-2 hét után mindenről megfeledkeztünk, mint ahogy az a legtöbb tisztázatlan eseménnyel történik. Ma mindenesetre minden egyes személy, aki azon a napon ott volt, tanúsítani fogja annak a sajátos járműnek a valódiságát. Amint később megtudtam, akkor, amikor a ballonok felszálltak, akkor jutottam első alkalommal a földönkívüliek közvetlen megfigyelésére.

Az volt az ő első kapcsolatuk velem, bár én még akkor az esemény jelentőségét a legcsekélyebb mértékben sem sejtettem.

Ettől a pillanattól kezdve az elkövetkezett 5 év és 9 hónap alatt egy másik világból származó élőlények állandó megfigyelése alatt maradtam, annak ellenére, hogy én ezt a legkisebb mértékben észrevettem volna.

Az állami rendőrség is értesítve lett és fel lett kérve, hogy nézzen utána a 18 elveszett ballonnak és azok sajátos terhének. A környékbeli rádióállomások és az újságok is közölték a ballonok elvesztését és felszólítottak mindenkit, aki találna vagy látna belőlük valamit, hogy jelentse azt. De sose hallottunk többet róluk; a 18 ballon és a gombakultúrák végképp elvesztek.

Néhány nappal a ballonok elvesztése után elmentem a Palmer Fizikai Laboratóriumba a Princeton Egyetemre, és felkerestem Dr. Dan Davist, a kozmikus sugárzások osztályának vezetőjét. Dr. Davis mindig nagyon barátságos volt hozzám és mindig vette az időt, hogy segítsen nekem az egyik vagy másik műszaki problémánál, ami éppen foglalkoztatott.

Meséltem Dr. Davisnek és egyik asszisztensének a penészgombákkal folytatott kísérleteimről és arról, hogyan veszett el minden a ballonokkal történt szerencsétlen közjáték következtében. Dr. Davis nagyon sajnálta, hogy neki nem mondtam semmit előtte a kísérleteimről, mert laboratóriuma szívesen adta volna a hidrogén gázt és más irányban is segített volna, hogy a költségek kisebbek legyenek. Abban is eljárt volna, hogy a ballonokat radarállomások láncolata által figyelemmel kísérjék az ország keleti részében.

Princeton és környezete számomra szó szerint a földi mennyország volt. Itt volt ugyanis az általam szeretett tudománynak az egyik legfontosabb helye. A közelben olyan nagy intézetek székeltek, mint a Rockefeller Intézet az orvosi kutatás számára, az R.C.A. Laboratórium, az Amerikai Telefon- és Távírótársaság, a Haladó Kutatások Intézete vagy a Heydeni Kémiai Társaság – a penicillin előállítója. Aztán ezekhez közel volt a Rutger Egyetem, az E.R.Sqibb és Co., Merck és Fia és sok más. Igen szerettem New Jersey-ből minden négyzetmétert a csodálatos tan- és kutatóintézeteivel együtt. Azonban az e város iránti szeretetemet beárnyékolta az az általam nem legyőzhető félelem és testi szenvedés, melyekben az ott elég erős zivatarok előtt és alatt részem volt. Ezért egyeztem bele hamar Mabel javaslatába, aki úgy vélte, hogy mégiscsak inkább a nyugati partra kellene költöznünk, ahol kevés zivatar van, vagy egyáltalán nincs.

1947 novemberében családom, mely Mabelből, belőlem és két fiamból, Reymondból és Richardból állt, autóval Los Angelesbe utazott. Útközben megálltunk a Minnesota-beli Rochesterben, ahol a híres Mayo-klinikán volt egy beszélgetésem Dr.Walter C. Alvarezzel, a diagnosztikai orvostudomány modern Hippokrateszével.

Teljesen tudatában voltam annak a rendkívüli szerencsének, hogy meghallgatott engem ez az orvosi tekintély, mert nagyon sokan, akik ezt a kiváltságot nálam sokkal inkább megérdemelték volna, nem tudtak beszélni ezzel az elfoglalt emberrel. Híressége és az orvosi világban meglévő befolyása ellenére meglehetősen szerénynek és barátságosnak találtam őt. Egy alapos vizsgálat után azt mondta, hogy egészségi állapotomat egy velem született nagyfokú alkati elégtelenség okozza. Véleménye szerint testi állapotomat egy trichinózis idézte elő, melyet gyerekkorban trichineket tartalmazó, nem teljesen megfőzött disznóhús elfogyasztása által kaptam. Úgy vélte, hogy még szerencsém volt, hogy túléltem ezt a heves rohamot. Azt tanácsolta, hogy annyit pihenjek, amennyit csak lehet, és sose folytassak olyan foglalkozást, ami nem felelne meg nekem, és nem tenne jót. Csökkentsem így le gyenge alkatom és idegrendszerem terhelését.

Végül is megérkeztünk a nyugati part menti arany államba. Dél-Kalifornia izgalmas új élmény volt a családom és magam számára. Amint felfedeztem, hogy ott tényleg annyi elektromos vihar van, hogy az semmi, úgy véltem, hogy valóban a paradicsomban kötöttünk ki. És fiaim meg Mabel nem tudtak eleget áradozni a tengerparti aranyos homokcsíkról, a hegyekről, és arról a tartós tavaszról, ami ott minden évszakban uralkodik. 5 hónapot töltöttünk Kaliforniában, élveztük az összes ottani látnivalót, a napfényt és a csodálatos tájat. Aztán vissza kellett térnünk Trentonba, mert várt rám ott egy megkezdett munka befejezése.

De szereztem Los Angelesben egy építési telket, és terveztük, hogy újra visszajövünk és amint csak lehet, felütjük itt fix otthonunkat.

Aztán immár néhány éve dolgoztam már egy tanulmányon azzal a címmel, hogy „A végtelen Lét lényege”. Ebben olyan fejezetek voltak, mint: Atomi evolúció, Kiterjedés és involució (visszafejlődés), A kozmikus sugarak eredete, Haladási sebesség a világegyetemben, stb.

Amíg Trentonban voltam, ezt az írást nyilvánosságra hoztam, éspedig teljesen az én költségemre. Ennek a munkának a példányait megküldtem különböző egyetemeknek és egyes tudósoknak, akik alapkutatással foglalkoztak. Természetesen tudtam jól, hogy ez egy kicsit elfogult volt részemről, de az azon gondolatok iránti lelkesedésem ragadott magával, amelyeket csupán műszaki képzettségem hiányából nem tudtam egészen pontosan megfogalmazni. Teljesen szilárdan és kitartóan reméltem, hogy valaki a tudósok közül csak megérti, hogy mit akartam vele mondani és kidolgozza a műszaki és matematikai egyenetlenségeket.

Az emberek közül néhányan mutattak is érdeklődést, de amennyire tudom, egyikőjük sem merült bele a témába olyan mértékig, mint ahogy én reméltem. Végül megelégedtem azzal, hogy én iskolai képzettségem szűk határainak keretein belül megtettem a legjobbat, amit csak tudtam. Hagytam nyugodni a dolgot. A tudománynak nyilvánvalóan nem volt rám szüksége, erre a beképzelt, fennhéjázó dilettánsra. El kellett némulnom, a tudománynak csak egy árvagyereke voltam!

Mindannyian nagyon vidámak voltunk, amikor megint Los Angelesbe értünk, hogy berendezkedjünk új otthonunkban. Ott édesapámmal együtt egy üzleti vállalkozásba kezdtem. De az első naptól kezdve minden vonatkozásban nehézségekre leltünk. Három hosszú, nehéz éven keresztül küzdöttünk fennmaradásunkért; de monopóliumok és kemény konkurensek végül arra kényszerítettek bennünket, hogy adjuk fel az üzletet.

Nagy kísértésben álltunk, hogy visszatérjünk Trenton biztonságába, ahol anyagi előnyök és egy kis vagyon vártak minket, ha újra oda költözünk.

De Mabel és a fiúk szerették Dél-Kaliforniát. Ami meg engem illet, a pénz és a biztonság az én atomokkal, elektronokkal és fotonokkal telt világomban semmilyen különösebb szerepet nem játszottak. Ezenkívül Trentonban még mindig kellett számolni az elektromos töltésű viharokkal. Egy olyan időjárás-érzékeny ember számára, mint amilyen én vagyok, ez mindig elsődleges fontosságú. Elhatároztuk tehát, hogy elfelejtjük a trentoni biztonságot, megtartjuk házunkat és továbbra is Los Angelesben maradunk, ahol olyan jól éreztük magunkat.

Ez az 1948-as esztendőben volt; és a „repülő csészealjak” akkoriban időről időre újra megtöltötték az újságok címlapjait. De engem ezek a jelenségek egyáltalán nem érdekeltek. Sok más emberrel megegyezően azt gondoltam, hogy a „csészealjak” egy olyan új repülőgéptípust jelentenek, melyet itt az Egyesült Államokban fejlesztettek ki. Úgy gondoltam, hogy egy napon majd biztos fel fognak világosítani minket róla.

Több hónapig dolgoztam a Los Feliz Klubház ügyvezetőjeként. Szabad időmben egy film-forgatókönyvet próbáltam meg írni. Ez tulajdonképpen inkább egy vesszőparipám volt. Hogy a kéziratomat valóban elfogadnák, azt nem hittem, hisz nem is volt semmilyen tapasztalatom az írásban. Mivel abban az időben a filmekben az űrutazások gondolata meglehetősen népszerű volt, egy képzeletbeli holdutazásról szóló történetre koncentráltam. Több stúdió érdeklődött a forgatókönyv iránt, de filmre sohasem vitték.

Amikor azt a klubházat, melyben alkalmazva voltam, végül is bérbe adták egy nagy szervezetnek, munkára jelentkeztem a Lockheed Repülőgéptársaság helyi üzeménél a kaliforniai Burbankban. Kérelmemet elfogadták, így 1952.április 2-től a Lockheedhoz a fémalkatrész osztályra jártam dolgozni. A fémalkatrész gyártásban eltöltött hatheti munka után a Lockheed műanyagüzemébe kerültem. Mivel a műanyagok mindig is érdekeltek, ezzel a váltással egészen meg voltam elégedve. Egy 3-fős csoporthoz tartoztam, amelyik radomokon (műanyag- és üvegházakon) dolgozott az F 94 C és F 94 B tip. Starfire lökhajtásos repülőgépekhez.

Nagyon szerettem munkatársaimat. Dave Donnegan és Richard Butterfield mindketten tiszteletreméltó, őszinte, szorgalmas, tipikus fiatal amerikaiak voltak, mindkét lábukkal szilárdan álltak a földön, és ugyan érdeklődtek új gondolatok és tudományos fejlesztések iránt, de szilárdan a fizikai síkon éltek. Absztrakt dolgok nem érdekelték őket.

Valóban szerencse volt, hogy azoknak a fantasztikus eseményeknek a sokkja ellen, amelyekbe hamarosan annyira váratlanul belekeveredtem, egyfajta csillapítóként voltak ott mellettem.

Ha visszagondolok, úgy tűnik nekem, mintha valamilyen láthatatlan hatalom előre mindent a legkisebb részletig megrendezett volna, azt a különös fajta munkát is, melyet végeztem és azt a két embert is, akik az összes hihetetlen élményem alatt a legközelebb lennének majd hozzám.

A miénk volt az éjszakai műszak. A munkaórák szokatlan ideje tetszett nekem, úgy, mint az új munka csábítása és a tarkán összehordott személyzet az üzemben. Akkor azonban még nem tudtam, hogy az előrelátás micsoda végtelenül ritka sorsot tartogatott számomra.

 I.

 EGY MÁS VILÁGBÓL SZÁRMAZÓ KORONG!

Az 1952. május 23-i péntek a kaliforniai Burbankban olyan volt, mint minden más péntek, már ami engem illetett. A megszokott időben felkeltem, dolgozgattam egy pár órát az udvaron, majd később elmentem a ’Hajts be’ büfébe, ahol megittam több csésze kávét és viccelődtem ártatlanul néhány vendéggel. Aztán elmentem dolgozni a Lockheed Repülőgépművek üzemébe.

Az első munkaórák alatt minden egész jól ment; de aztán 23 óra körül rosszul lettem. Egy különleges bizsergés futott végig a kezeimen és karjaimon egészen a tarkómig. Enyhe szívdobogásom támadt és idegeim a végsőkig megfeszültek. Épp úgy éreztem magam, mint egy komisz elektromos töltésű vihar előtt. Amikor a számomra jól ismert tünetek erősebbekké váltak, kimentem a szabad levegőre, ahol nehéz fenyegető felhőket sejtettem; de az éj szokatlanul tiszta volt és a csillagok szikráztak.

Ez összezavart; tovább dolgoztam, de azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon mi lehet velem. Éjjel ½1 óra felé, amikor a fütyülő a műszakváltáshoz adta a jelet, annyira ki voltam merülve, hogy már alig bírtam állni. Biztosan megváltás lenne számomra, ha haza és az ágyba kerülnék – mondtam magamban. Elmentem a kocsimért a Lockheed parkolóba, és gyorsan hazafelé hajtottam délkeleti irányban a Victory boulvard-on. Útközben éreztem a növekvő idegfeszültséget. Valamiféle erőt éreztem magam körül. Ilyen tüneteket hasonló megbetegedéseimnél korábban sosem észleltem. Fájdalmaim nem voltak; de úgy éreztem magam, mintha minden pillanatban meg tudnék halni. A bizsergés fokozódott és a karjaimon és lábaimon túl kiterjedt egész fel a fejbőrömbe.

Félni kezdtem. Talán újra kitört volna a régi betegségem? Bárcsak ne kellene újból huzamosan ágyban feküdnöm iskolás koromnak azzal a szörnyű erőtlenségével és alkati elégtelenségemnek azokkal a kínos fájdalmaival! Mindenesetre ennek a félelmetes előjelei megjelentek.

Az Alameda boulvard-on megálltam egy közlekedési lámpa miatt. Most hirtelen megállapítottam, hogy a látásom elhomályosodott. Az utcai forgalom zaja is észrevehetően tompább volt, messze távoli, mintha hallásom nem lenne rendben. Talán az a legjobb – gondoltam, ha megállok egy éjszakai kávézó előtt és iszom egy csésze kávét. De ennél a gondolatnál nyugtalanító tüneteim még tovább romlottak. Elfelejtettem a csésze kávét és már csak az az egy gondolatom volt, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges, haza jussak. Tehát hazafelé irányban tovább hajtottam a Victory boulvard-on. Ekkor úgy tűnt számomra, mintha az éjszaka világosabbá vált volna és egy gyengéd, aranyos pára terjedt volna szét. Közvetlenül előttem és csak egy kicsivel látómezőm felett egy enyhén pirosan izzó, ovális alakú tárgyat vettem észre. Először csak gyéren lehetett látni, és meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán valóságként érzékeltem-e. De a világító erő egyre nőtt. Körülbelül ötször olyan nagy volt, mint egy közlekedési lámpa vörös mezeje. Idegesen dörzsöltem szemeimet. Mintha mégsem stimmelt volna valami; mégiscsak csalódtam volna?!  De nem, a tárgy ott maradt, nem tiszta és éles körvonalakkal, hanem inkább elmosódottan világítva, egyértelműen ovális alakban és mély piros színben. Én pedig épp a parti úton, melyet Riverside drive-nak hívnak, pontosan a tárgy felé hajtottam. Az azonban úgy tűnt, hogy visszahátrál előlem, úgy, hogy mindig majdnem ugyanaz a távolságom volt tőle. Mivel közel 1 óra volt, az utakon alig közlekedtek autók. Látszólag különben senki nem vette észre a tárgyat; nem láttam, hogy bármilyen kocsi megállt volna, hogy az utasok jobban szemügyre vehessék a dolgot. Vajon ezt a fényszórók vakító fénye mellett elnéztem volna, ha ritka tüneteim nem irányították volna figyelmemet a tárgyra?

Áthaladtam azon a hídon, amelyik a Los Angeles folyón visz át. Ekkor még magam előtt láttam a tárgyat. Rögtön a híd másik oldalán, a főúttól jobbra van egy elhagyott, sivár út, a Forest Lawn drive. Ott a tárgy megállt és az útkereszteződés fölött lebegett. Amint a kocsimmal közelebb mentem, még tovább nőtt a fényereje, piros fénye még pirosabb és izzóbb lett. Ezzel egy időben éreztem, hogyan váltak fizikai tüneteim is még hevesebbé. A fájdalom és süketség bizsergő érzése került karjaimba és lábaimba, ami az elektromos árammal való érintkezés hatására emlékeztetett. Ekkor a korong élesen jobbra lekanyarodott az országútról és lassan a Forest Lawn drive mentén mozgott tovább. Akkor ötlött fel bennem először, hogy ez a fantasztikus tárgy egyike lehet azoknak a „repülő csészealjak”-nak, amelyekről olvastam. Bekanyarodtam kocsimmal a Forest Lawn drive-ba és követtem a tárgyat.

Kb. 1500 m menet után a korong jobbra mozgott, lement az útról és megállt mozdulatlanul lebegve egy bekerítetlen szántóföld fölött, valamivel az úttöltés alatt. Én lehajtottam az útburkolatról, és elmentem kb. 10 méterrel tovább a lejtő széléig. Most íme ott volt közvetlenül előttem a pirosan izzó korong éspedig egyáltalán nem messze tőlem. Miközben izgatottam néztem, az hevesen pulzált. Aztán hirtelen 30-40 fokban nagyon nagy gyorsasággal kilőtt az ég felé. Magasan az égen nyugati irányban hirtelen lelassította repülését, egy pillanatra lebegésben maradt, majd újra felgyorsította tempóját és eltűnt, mint egy meteor.

De röviddel az előtt, hogy a vörösen izzó korong eltűnt, kijött belőle két kisebb tárgy. Ezek a tárgyak egészen kerekek voltak és matt zölden fénylettek fel. Leszáguldottak és hamarosan előttem lebegtek, egy pár méter távolságban kocsimtól. Mindegyiket átmérőjében kb. 1 m-re saccoltam.

Csendben függtek a levegőben, mint csillámló szappanbuborékok. Zöld fényük ritmikusan váltogatta fényességét. És akkor, látszólag a két félelmetes zöld-tüzes golyó közötti térből jövet egy férfihangot hallottam, amely erőteljes és jól hangzó volt és perfekt beszélt angolul.

Mivel idegeimmel majdnem a végét jártam és majdnem összeestem, lehetetlen számomra, hogy az itt következett beszélgetést szó szerint adjam vissza. A láthatatlan beszélő észrevehetően fáradozott azon, hogy olyan szavakat és mondatokat válasszon, melyeket meg tudok érteni. De egy és más abból, amit mondott, még máig sem tiszta számomra. Szavait csak közelítőleg tudom visszaadni.

Az első szavaira azonban emlékszem. Ezek így hangzottak: „Ne félj Orfeo, mi barátok vagyunk!” Akkor felszólított a hang, hogy hagyjam el a kocsit és menjek közelebb. Mechanikusan nyitottam ki a kocsiajtót és kiszálltam. Félelem nem volt bennem, de olyan gyenge és ingatag voltam, hogy alig bírtam állni a lábamon. Rátámaszkodtam a kocsim első védőlemezére, és arra a két pulzáló kerek tárgyra néztem, amelyek ott egész közel előttem lebegtek.

Az izzó korongokból enyhe fény áradt ki, de sehol sem tudtam embert felfedezni. Gyengén emlékszem, hogy a hang újra beszélt, engem nevemen szólított és köszöntött. Aztán elmagyarázta, hogy a két kis zöld korong adó- és vevőkészülék, amilyen a Földön még nincs. A hang hozzáfűzte, hogy én ezek által a korongok által közvetlen kapcsolatban állok olyan barátokkal, akik egy másik világból származnak.

Most szünet állt be, és én homályosan emlékszem olyanra, hogy szívesen válaszoltam volna valamit. De mély hallgatásba burkolóztam. Csak lenyűgözve ezekre a fantasztikus, zöld tűzlabdákra bámultam és csak kérdezgetni tudtam magamat, hogy vajon nem vesztettem-e el az értelmemet.

Amikor a hang ismét beszélt, a következő izgató szavakat hallottam: „Gondolsz-e még arra a 18 ballonodra és a penészgombákra, Orfeo, melyeket elvesztettél annak idején New Jersey egén?” Csodálkoztam, hogy ez az idegen hang egy olyan történetre emlékeztet engem a múltamból, amely olyan régen esett meg, hogy már majdnem elfelejtettem. „Igen, igen, uram, tudom!” „Emlékszel-e még arra a ritka, szárny nélküli járműre is, amelyik úgy tűnt, megfigyeli kísérleteidet?” Hirtelen az egész jelenet kristálytisztán eszembe jutott. Láttam feleségemet, Mabelt, az apósomat, barátainkat és szomszédainkat, ahogyan velem együtt az égre meredtek és figyelték ott azt a különös, korong alakú tárgyat. Emlékeztem, hogy úgy tűnt, a tárgy követi azokat a ballonjaimat, amelyek értékes aspergillus clavatus-kultúráimat vitték. Akkoriban teljesen el voltam merülve a kísérleteimben. És ekkor felsejlett bennem, hogy itt ezek a fluoreszkáló korongok alakjukban hasonlóak voltak és pontosan olyan kiszámíthatatlanul viselkedtek, mint az a titokzatos jármű akkoriban New Jerseyben. Az egyetlen különbség az volt, hogy azt a járművet napfénynél láttam, melynél fémesen fénylett, míg ezek a korongok  itt a sötétségben izzottak.

„Te emlékszel ránk, Orfeo” mondta az aranyos hang. „Azon a napon megfigyeltük kísérleteidet, úgy, mint azóta megfigyeltünk téged.”

Ezeknél a szavaknál a félelem minden nyoma kiszállt belőlem; de egyre inkább csodálkoztam azon, hogy mindez mit jelentsen. Hirtelen észrevettem, hogy nagy szomjam volt. Mint válasz a gondolataimra, szólt a hang: „Igyál abból a kristálypohárból, melyet ott a kocsid motorháztetején találsz, Orfeo!”

Csodálkozva ezeken a szavakon, szétnéztem, és a motorház tetőn megláttam egy pohárfélét. Csillogott a puha fényben. Vonakodva emeltem ajkaimhoz és megkóstoltam az italt. Ez a legeslegfinomabb folyadék volt, melyet valaha is megízleltem. Kiittam a poharat. Az ivás pillanatában az erőnek és jólétnek egy érzése töltött meg és az összes kellemetlen tünetem hirtelen megszűnt.

„Ó, köszönöm Nektek”, mondtam, míg újra visszatettem az üres poharat a kocsim motorháztetejére, csakhogy láthassam, hogy láthatatlanná válik.

Ekkor már egy új, hihetetlen jelenség is kezdett történni. A két korong kb. 1m távolságra volt egymástól. Egyszer csak a közöttük lévő tér gyengéd zöldes fényben elkezdett izzani, ami aztán egy világító, három dimenziós képernyővé alakult, míg maguk a korongok láthatóan elhalványultak.

A világító ernyőn két személy fejeinek és vállainak a képei jelentek meg, mint egy moziban egy premier-plan képnél. Az egyik kép egy férfit, a másik egy nőt ábrázolt. Azért mondok férfit és nőt, mert körvonalaik és arcvonásaik férfira és nőre hasonlítottak. De ez a két alak a legnagyobb tökéletességével tűnt fel nekem. Annyira nemes benyomást tettek; szemeik egy kicsit nagyobbak voltak és sokkal kifejezőbbek, és egy olyan ragyogást sugároztak magukból, ami csodálkozással töltött el engem. Még jobban zavarba hozott az a nyugtalanító gondolat valahol lelkem mélyén, hogy ők ketten számomra valahogy ismerősnek tűntek. Különös volt, hogy úgy tűnt: a két élőlény ernyőre vetített képe figyel engem. Ugyanis közvetlenül rám néztek és mosolyogtak. Aztán szemeik körbenéztek, mintha fel akarták volna mérni az egész tájat is. Amikor engem figyeltek, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy minden gondolatomat ismerték és mindent tudtak, amit valaha is tettem, és még sokkal többet is rólam, mint amit én magam tudtam. Intuitíven éreztem, hogy egyfajta szellemi meztelenségben álltam előttük. Úgy tűnt, hogy telepatikus kapcsolatban is állok velük; ugyanis a tudatomon keresztül gondolatok, ismeretek, összefüggések özönlöttek, melyeknek a közléséhez sok órás beszélgetésre lett volna szükség.

Ezzel a két hihetetlen lénnyel szemben én úgy éreztem magamat, mintha annak a világító valóságnak, melyhez látszólag ők tartoztak, én csak egy szegényes árnyéka lennék. Nehéz érzéseimet szavakba önteni; mert én főleg intuitív érzékelés által értettem őket.

Néhány pillanat után elhalványodott a két alak és a világító ernyő is eltűnt. Ezzel párhuzamosan újra fellángolt a két korong világos, zöld tűzben.

A csupa gyengeségtől izgatottam reszkettem. Hideg verejték ült ki a homlokomra, megint közel voltam ahhoz, hogy elveszítem az eszméletemet. Akkor újra hallottam a hangot. Mindennél barátságosabban mondta, hogy zavarom érthető. De biztosított, hogy később mindent meg fogok érteni abból, ami történt. Ezekre a szavakra is emlékszem: „Az út fel fog tárulni, Orfeo!” Ezt nem értettem. Ehelyett az a gondolat járt át: „Miért vették fel velem, egy szerény repülőgépgyári munkással, egy senkivel a kapcsolatot?

A hang válaszolt: „Mi olyannak látjuk a földi embereket, Orfeo, amilyenek ők valójában, és nem olyannak, amilyennek őket a korlátozott emberi érzékszervek ismerik. A ti bolygótok emberei ugyan évszázadokon keresztül megfigyelés alatt álltak, de csak rövid ideje vannak újból felügyelet alatt. Minden szociális előrelépés feljegyzésre kerül nálunk. Úgy ismerünk benneteket, mint ahogy ti nem ismeritek saját magatokat. Regisztráló kristálykorongjaink segítségével minden férfiról, minden nőről és minden gyermekről életstatisztikát vezetünk. Közületek mindenki végtelenül fontosabb számunkra, mint felebarátaitok számára; hiszen ti nem ismeritek lényetek igazi titkát!

A ti emberiségetekből kiválasztottunk 3 személyiséget, akik a magasabb rezgések érzékelési képességének alapján a legalkalmasabbnak tűntek arra, hogy kapcsolatot vegyünk fel velük. Mindhárman egyszerű, szerény és jelenleg ismeretlen személyek.

A másik kettő közül az egyik Rómában, a másik Indiában él. A Föld népével felveendő első kapcsolatunkhoz azonban téged választottunk ki, Orfeo.

Bennünk irántatok, földi emberek iránt egy mély, testvéri vonzódás él, amelyik a mi bolygónk és a Föld ősrégi rokonságán alapul. Ha beléd tekintünk, messze visszaláthatunk a múltba, és újra feléleszthetjük a mi korábbi világunknak bizonyos vonatkozásait. Mély együttérzéssel és megértéssel láttuk végigvándorolni a ti világotokat növekedési fájdalmainak korszakain. Tekints minket, kérünk, egyszerűen idősebb testvéreidnek!”

Ezután a hang meglehetősen gyorsan beszélt tovább, és elmondta, hogy náluk jól tudják, hogy a „repülő csészealjakat” a legtöbb ember humorosan fogta fel, mint ahogy az szándék is volt. Azt kívánták, hogy a Föld népe ilyen módon csak fokról fokra ismerkedjen meg velük, és szokjon hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy a világűrből érkeznek élőlények látogatóba. A saját nyugalmunk és lelki egyensúlyunk érdekében úgy lenne a legjobb, ha mi egyelőre gondtalanul fogadnánk őket! A hang elmondta továbbá, hogy a korongokat a mindenütt jelen lévő mágneses erők felhasználásával hajtják és kormányozzák; azok aktivált molekulái veszik az egész világegyetemben ősidők óta meglévő energiát és megfelelően átalakítják azt. Azt is elmondta továbbá a hang, hogy a külsőre olyan egyszerűre épített korongok belül annyira bonyolultan vannak berendezve, hogy egy földi ember számára egy „csészealj” úgy tűnne, mintha egy mesterséges aggyal lenne ellátva. Emellett mindegyik bizonyos fokig egy anyahajó távirányítású ellenőrzése alatt áll. A legtöbb csészealj kerekre van építve, mint ahogy a más fejlettségű bolygók űrhajói, és különböző nagyságúak, néhány coltól több száz méteresek az átmérőjükben.

„Egy korong”, folytatta a hang, „nemcsak képes mindent közvetíteni, amit leadnak neki egy anyahajóról, hanem egyben regisztrál is pontosan minden vizuális, akusztikus és telepatikus ingert, amely a korong hatókörnyezetébe kerül. Ezeket az ingereket az anyahajóhoz továbbítja és ott azok – ahogy a földi emberek talán népiesen mondanák -, ’mesterséges kristályagyakban’ kerülnek tárolásra. Így lett feljegyezve évszázadok óta egy részletekbe menő beszámoló a földi civilizációról és az egyes egyének szellemi fejlődéséről szintén.”

A hang azt is mondta, hogy a távirányított „csészealjak”-on kívül űrhajók is léteznek, melyek közül jó néhányat láttak földi emberek.

Azt is elmondták nekem, hogy az éteri élőlényeknek valójában nincs szükségük űrhajóra; amikor ezeket használják, akkor ez csak az emberek előtti anyagi megjelenés céljából történik. Jól emlékszem arra, hogy a hang körülbelül még a következőket is közölte: „A különböző anyagi sűrűségű bolygóközi hajók és korongok megközelítően elérhetik a fénysebességet. Számotokra ez csak azért tűnik lehetetlennek, mert a ti tudósaitok még nem fedezték fel a megfelelő természeti törvényt. A fénysebesség az igazság sebessége. Ez az állítás a földi népek számára jelenleg felfoghatatlan. Amellett azonban egy kozmikus alaptény!”

Ha közeledünk a fénysebességhez, az idődimenzió, ahogy az a Földön ismert, megszűnik fennállni. Egy következő, magasabb új dimenzió kezdődik, amelyben a térutazásnak hihetetlenül gyors eszközei léteznek, amelyek megértése túl van az emberi felfogóképességen. A fényokmányokban megtalálható a Földnek és minden egyes rajta megtestesült élőlénynek a hiánytalan története.

A „csészealjak” közül sok – erősen az anyagsűrűség-szint felett – a földi szemek számára láthatatlanok és csak radarkészülékkel fedezhetők fel. Ezenkívül minden „csészealjat” bármikor láthatatlanná lehet tenni, vagy robbanás, összeomlás által el lehet tüntetni.

Ennek megfelelően földi emberek néhányat láttak kék vagy fehér felvillanással felrobbanni, míg mások egyszerűen eltűnni látszottak a levegőben. Emlékszem, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit élt meg Mantell kapitány és különböző egyéb személy, aki azt hitte, hogy kapcsolata volt egy „csészealjjal”.

Gondolataimra feleletként a következő szavakat hallottam: „Mantell kapitány nem a Vénusz bolygót követte. Ő azon fáradozott, hogy megelőzzön és elfogjon egyet a távirányítású korongok közül. Halálát egyáltalán nem lehetett elkerülni!

El szeretnénk mondani a földi embereknek, hogy a sűrű, nehéz, gázos földlégkörben más bolygókról származó látogatók alkalmanként látogatást tesznek. Mindnek barátságos szándékai vannak, és a földi embereknek egyikük sem akar valamit ártani. Minden intelligencia, kinek meg van a képessége, hogy mozogjon a csillagközi térben, tud gondolatot olvasni és lelki megnyilvánulásokat látni. Az emberek civilizáltnak tartják magukat, de gondolataik gyakran barbárok és érzelmeik halálosak. Ez nem kritizálás, hanem csak tények megállapítása. Tehát úgy a legjobb, ha minden bolygóközi látogatót barátságos gondolatokkal fogadtok!”

Amíg figyelmesen hallgattam szavait, azt kérdeztem magamtól, hogy vajon ezek a hihetetlen lények miért nem szálltak már le több űrhajóval nagy repülőtereink egyikén, hisz így egyszerűen és gyorsan meggyőzhették volna a világot valódiságukról.

Válaszként az alábbi szavakat hallottam: „Így tennék ezt a ti földi lényeitek, Orfeo, de ez nem a mi módszerünk. Először is azért, mert mi olyan dimenziókban élünk és működünk, amelyek az emberek számára ismeretlenek, és ennél fogva minden dolgot másképp ítélünk meg. Aztán meg azért is, mert léteznek bolygóközi és kozmikus törvények, amelyek ugyanúgy megdönthetetlenek, mint a Föld természeti törvényei. A kozmikus törvény hatékonyan megakadályozza, hogy egy bolygó beleavatkozzon egy másiknak az evolúciójába. Más szavakkal, Orfeo, - a Földnek magának kell alakítania a sorsát! Mi ugyanakkor minden hatalmunkban állót meg fogunk tenni a Föld népének segítésére.

De ez a kozmikus törvény által nagyon pontosan és erősen korlátozva van. A bolygótok atmoszférájában újonnan történő megjelenésünknek az oka abban a tényben rejlik, hogy az élet fejlődése a Földön az anyagi haladás jelenlegi fokán veszélyben van. A veszély messze nagyobb, mint amilyennek azt a Föld népe tartja. Az ’ellenség’ nagy méretekben készülődik, éspedig titokban.”

Egy pillanatra elnémult a hang, aztán szelíden ezt mondta: „A Kozmosz számtalan más világának tömegében, Orfeo, a földi emberek olyanok, mint a kis gyermekek, bár sokan hiszik azt közülük, hogy majdnem a megismerés csúcsára jutottak már. Az Univerzum más világain a szellemi és fizikai fejlettség sok fajtája létezik. Az intelligens élet minden formája alkalmazkodik azokhoz a fizikai feltételekhez, melyek bolygóotthonán uralkodnak. A legtöbb élőlény a legfinomabb anyagú formákban létezik, sokkal finomabban, mint a Földön. Mindenesetre a nagy többség megjelenésében hasonlít a földi emberre.

Van egy bizonyos oka annak, hogy ez így van. Valójában mi a Földnek idősebb testvérei vagyunk. Ezért is akarunk szívesen segíteni a földi embereknek, amennyire ezt ők nekünk szabad akaratukon keresztül meg fogják engedni.”

Mialatt erre a barátságos, szelíd hangra figyeltem, éreztem, hogyan burkolt magába a szeretetnek egy meleg, izzó hulláma, olyan hatalmasan, mintha egy lágy, aranyszerű fényt érzékelnék. Egy csodálatos pillanatra nemesebbnek, finomabbnak, erősebbnek tűntem magam számára, mint amilyennek egyébként ismertem magamat. Olyan volt, mintha rövid időre túl léptem volna a halandóság fokozatát és valamiképpen rokona lennék azoknak a magasabb lényeknek.

„Fogunk veled újra találkozni, Orfeo”, mondta a hang, „de mára, kedves barátunk, jó éjszakát!”

A két zölden fénylő korong majdnem teljesen elhalványult. Akkor egy halk zümmögést hallottam, mialatt azok világoszöld tűzben felgyulladtak és kilőttek az égbe, fel ugyanabba az irányba, amelybe korábban a nagyobb, vörös korong. Hihetetlen rövid idő alatt ők is eltűntek és állva hagytak engem egyedül az autóm mellett.

Összezavartság, hitetlenkedés, sokk és merő félelem fogott el és az a pillanatnyi meggyőződés, hogy elvesztettem az eszemet, hogy őrültté lettem. Úgy véltem, hogy az, amit átéltem, egyszerűen nem történhetett meg. Felemeltem lebénult kezemet. Hevesen reszketett. Órámra néztem: majdnem hajnal 2 volt. Imbolyogva másztam be kocsimba és nyomtam meg az indítómotor gombját. Pánik vett erőt rajtam. Megrántottam a kormánykereket, ráléptem a gázpedálra és csináltam egy éles, majdnem U-alakú fordulót, hogy újra az országútra jussak. A gumik nyikorogtak és a kocsi kipördült. Olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, haza akartam jutni, vissza az egészséges realitás világába. Valaki meg kellett, hogy mondja nekem, hogy nem hibbantam meg.

A menet alatt az egyetlen világos gondolatom az volt, hogy ’haza’! Amikor végre bekanyarodtam a Glendale boulvard-ra és megláttam lakásom fényeit, megkönnyebbülésből mélyet sóhajtottam. Semmilyen hely soha nem esett olyan jól, mint a lakásom!

A kocsit ott hagytam a bejáratban állva és berohantam a házba. Feleségem még fenn volt, félelem gyötörte amiatt, hogy olyan későn jöttem meg.

„Orfeo, mi van? Mi bajod van? Hófehéren nézel ki!”

Állva maradtam és rámeredtem, beszélni nem tudtam. Jött, és megfogta a kezemet. „Orfeo, te beteg vagy! Rögtön hívom az orvost.”

Karjaimba vettem őt. Már csak azt akartam, hogy szorosan mellettem legyen, hogy érezzem közelségét, hogy ne kelljen arra gondolnom, amit átéltem.

Ő könyörgött, hogy meséljem el, mi történt. „Holnap, talán holnap Mae, akkor talán tudok majd beszélni…”

Végül is ágyba tértünk. De már pirkadt, amikor nyugtalan félálomba merültem.

II.

 UTAZÁS EGY REPÜLŐ CSÉSZEALJBAN

Szombaton majdnem egész nap ágyban maradtam. Az a sokk, amit fantasztikus élményem idézett elő, olyan nagy volt, hogy csak nehezen tudtam ’visszatalálni a valóságba’. Az az érzésem volt, hogy az a világ, amelyet ismertem, csak látszatvilág volt és csak árnyékok lakták.

Csak vasárnap váltam képessé arra, hogy elmeséljem a feleségemnek, ami velem történt. Féltem, hogy esetleg azt gondolja, hogy elvesztettem az eszemet. Egészen megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy azt mondta: „Ha te mondod Orfeo, hogy ez így történt, akkor elhiszem ezt neked. Te mindig az igazságot mondtad nekem. De ez a dolog annyira különös és annyira ijesztő – és te olyan halálsápadtan néztél ki, amikor megjöttél!” Én újra csak a karjaimba tudtam őt zárni és azt felelni: „Hisz engem is megijesztett, Mabel! És én se tudom, hogy mit tartsak az egészről!”

Vasárnap délután fogtam a 12 éves fiamat, Richard-ot, és elmentem még egyszer arra a helyre a Forest Lawn drive-ra, ahol a korongot láttam. Ott a laza homokban megtaláltam azokat a mély csúszó nyomokat, melyeket a kocsim kerekei hagytak hátra péntek éjszaka. Richard kíváncsian nézett rám és megkérdezte, hogy mit keresek. Én a csúszási nyomokra mutattam és elmondtam neki, hogy ez az a hely, ahol valami olyat láttam, ami csak egy „repülő csészealj” lehetett. Richard hitetlenül meredt rám. „De papa”, mondta, „azt gondoltam, te mindig nevettél azokon az embereken, akik hittek ezekben a dolgokban!” „Igazad van, fiam”, feleltem. „De ez akkor volt, amikor még nem tudtam jobbat erről a témáról. Péntek éjszaka itt, ezen a helyen láttam három ilyen „csészealjat””.

Richard csodálkozva felkapta a szemét. És akkor csak úgy sziporkáztak belőle a kérdések. Végül megállj-t kellett parancsolnom. De örültem annak, hogy nem kételkedett a szavaimban.

Ezek a nyomok, melyeket a kocsimmal húztam, amikor a teli iszonyattól csak valahogy el akartam hagyni ezt a titokzatos helyet, biztosítottak engem az élményem realitásáról. Tehát valóban kapcsolatban voltam egy másik világból származó lényekkel!

Hétfőn este újra mentem a műszakba a Lockheedhoz. Jót tett nekem, hogy újra dolgozhatok! A munkatársaim barátságos csetepatéi és tréfái pontosan olyanok voltak, amire nekem most szükségem volt.

A családomon kívül nem mondtam el senkinek ezt az első élményemet. Tudtam, hogy úgyis csak kinevettek volna. Igen, még otthon is csak keveset beszéltünk az élményemről. A feleségem mindig nagyon izgatott lett és félelemmel telt el, úgy, hogy még a fiúk is uralkodtak magukon, és lehetőleg keveset érintették a témát.

Viszont amikor egyedül voltam, én gyakran és sokáig gondolkoztam ezeken a más világból származó hihetetlen embereken. A hang megígérte: „Fogunk veled újra találkozni, Orfeo!” Gondolkoztam azon, vajon mikor és hogyan fognak megint érintkezésbe lépni velem. Vajon nemsokára gondolták, vagy még hónapok, esetleg évek telnek el addig? Ezek és hasonló kérdések százai kavarogtak az agyamban.

Azt is szívesen tudtam volna, hogy vajon állandóan figyelnek-e engem? Mert akkor – úgy véltem – telepatikus úton mégiscsak megmondhatnám nekik, hogy jó lenne, ha visszajönnének.

Egyszer éjszaka újra kimentem arra az elhagyott helyre a Forest Lawn drive-ra, és megpróbáltam ott telepatikus kapcsolatot létrehozni, de ez hiábavaló volt. Nem jelent meg egy vörösen izzó korong sem; csak az éjszaka és az üres égbolt voltak ott, és azok nem adtak semmilyen választ.

Hetek teltek el és még mindig nem volt semmilyen jelük! Kétségek kezdtem el gyötörni. Idővel elhomályosodott az emlékezetem azzal az éjszakával kapcsolatban és újra kérdezgettem magamat, hogy az az élményem egyáltalán valódi volt-e.

Július elején aztán jól tanúsított „csészealj”-látásoknak egy új hulláma következett be Dél-Kalifornia fölött. A helyi újságok címlapjaikon írták: „REPÜLŐ CSÉSZEALJAK LOS ANGELES FÖLÖTT!”

Néhányan szilárdan hitték, hogy bolygóközi látogatókról van szó és minden pillanatban tömegleszállásokkal számoltak.

A hónap folyamán további szenzációs észlelések társultak ehhez, amelyeket más államokból jelentettek. Az ég, úgy tűnt, megtelt ezekkel a titokzatos, zavarba ejtő tárgyakkal, melyek dacoltak minden természeti törvénnyel és inkább fantomszerűen viselkedtek, mintsem anyagi valóságok lettek volna.

Mivel én minden tudósítást mohón elolvastam, újra meggyőződésemmé vált, hogy én ismertem a „repülő csészealjak” titkát. De több tudásra vágytam erről a dologról. Reméltem és imádkoztam azért, hogy legyen szabad újra találkoznom ezekkel a hihetetlen lényekkel, akiket azon a péntek éjszakán olyan rövid ideig láttam.

1952. július 23-án nem mentem dolgozni. Nem éreztem jól magam és azt hittem, hogy influenzát kaptam. Egész nap az ágyban feküdtem. Csak este lettem egy kicsit jobban, úgy, hogy felkeltem, hogy tegyek egy sétát a friss levegőn, ami biztos jót tesz majd nekem. Elmentem a Los Feliz autós színház bisztrójáig, ami több házblokknyira van attól a 11 lakást tartalmazó épülettől, amelyikben mi laktunk. A kis kávézónak meleg, barátságos légköre van, és az a csevegés meg barátságos ingerkedés, melyekbe belehallgattam, újra egy kis kedvet adott nekem. Annak a sok „repülő csészealjról” szóló tudósításnak az alapján, melyek rövid idő alatt megjelentek az újságban, a beszélgetés természetesen e körül a téma körül forgott.

Ann, a pincérnők egyike nevetve jegyezte meg, hogy már nem tud eleget aludni; a férje kitart amellett, hogy fennmaradjon fél éjszakát, és egy távcsővel vizsgálja az eget, hogy elcsípje egy „csészealj” felvillanását. Erre mindenféle viccek következtek „csészealjakról” és mindenki nevetett, én is. Azon, hogy én is nevettem, felismerhető volt, hogy teljesen túl tettem magam azon a sokkon, amit az élményem okozott nekem.

Miután kiittam a kávémat, elhagytam a bisztrót és hazafelé indultam. Nem sokkal 22 óra után járt az idő. A színházon túl beépítetlen telkek hosszú sora található. Éjszaka ez a vidék félelmetesen és ijesztően hat, mert ott emelkednek azok a hatalmas betonoszlopok, amelyek a Hyperion Avenue Freeway-hidat tartják, ami több mint száz méter magas. A híd mély, ferde árnyékokat vet a talajra, melyek ezt a helyet egy félelmetes senki földjévé teszik.

Amikor áthaladtam ezeken az üres építési területeken a híd árnyékában, egy különös érzés fogott el. Azonnal felismertem újra ezt az érzést, a bizsergést a karjaimban és lábaimban. Nyugtalanul néztem fel, de nem láttam semmit. Az érzés intenzívebbé vált és társulva ezzel megjelent a tudat homályosodása, amit annál az alkalomnál szintén éreztem.

Közöttem és a híd között megláttam egy ködös akadályt. Nem tudtam felismerni, hogy mi volt az. Hasonlóan nézett ki, mint egy eszkimó kunyhó (iglu) – vagy mint egy iglu fantomképe. Olyannak hatott, mint egy tartalom nélküli világító árnyék. Megerőltetve néztem az objektumra. Abszolút hihetetlen volt, mint egy óriási szappanbuborék, kúszott ott a talajon és egy homályos, fakó izzó fényt bocsájtott ki magából. Az objektum kb. 10 m magasnak tűnt és alul kb. ugyanolyan szélesnek; tehát nem gömb volt. Amíg figyeltem, úgy tűnt, hogy anyagában növekszik és kívül észrevehetően sötétebbé válik. Akkor észrevettem, hogy volt egy nyílása, egy bejárata, mint az iglunak az ajtaja. Belül fényesen ki volt világítva. Elindultam a tárgy irányába. Félelmem egyáltalán nem volt, inkább jóleső érzés töltött el. A bejárattól figyelve belül egy nagy, kerek helyiséget tudtam felismerni.

Egy pillanatig vonakodtam, majd beléptem. Egy kb. 6 m átmérőjű kerek helyiségben találtam magam, melynek kupola alakú mennyezete volt.  A belső rész egy éteri, gyöngyház szerű anyagból volt, ami a leggyönyörűbb színekben csillogott és fényt sugárzott magából. Élőlény azonban nem mutatkozott, hang nem volt hallható. Épp a bejárattal szemben volt egy karosszék. Az ugyanabból az átlátszó, csillogó anyagból volt, egy olyan végtelenül finom valamiből, hogy azt lehetett mondani, mintha nem is lett volna valójában olyan reális, mint ahogy azt mi értjük.

Hang ugyan nem beszélt, mégis az a szilárd benyomásom alakult ki, hogy üljek bele a székbe. Tényleg olyan volt, mintha egy erő közvetlenül oda késztetett volna. Így hát leültem, és megcsodáltam az anyagnak a szövetét. A karosszékben úgy éreztem magam, mint a levegőben lebegve, mert a szék anyaga egészen alkalmazkodott testem alakjához és mozdulataimhoz.

Amint ellazulva hátradőltem, megerősödött bennem a béke és jólét érzése. Akkor egy mozgás a figyelmemet a bejáratra terelte. Láttam, hogy a falak hangtalanul elmozdultak és elzárták az ajtót, ami kivezetett. Néhány másodperc múlva az ajtó eltűnt és nem lehetett látni, hogy hol volt.

Most teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Egy pillanatig kellemetlenül, teljesen egyedül éreztem magam – a családom és barátaim számára elveszettnek. De majdnem közvetlenül ezután azt éreztem, hogy kellemes meleg jár át. Ez egyben ismét visszaadta a béke és biztonság érzését. Mélyen lélegeztem és a levegőt hűvösnek és frissnek találtam. Elmosódottan merült fel bennem a kérdés, hogy most vajon mi fog történni. Ekkor úgy hittem, egy zümmögő hangot hallok. Ez először majdnem halhatatlan volt, aztán megnőtt egy egyenletes ritmussá mély hanggal, ami inkább egy vibráció volt, mint zümmögés.

A következőként azt éreztem, hogy testem mintha mélyebben belesüllyedt volna a szék puha anyagába. Olyan volt ez nekem, mintha valami gyengéd hatalom nyomta volna testem egész felületét. Egy sajátosan kellemes érzés, ami egy félig álmodó állapotba juttatott.

Míg a zümmögő zaj nőtt, észrevettem, hogy a helyiség sötétebb lett, úgy, mintha egy nagy sötét árnyék szürkületbe burkolta volna. Amikor a fény lecsökkent, félni  kezdtem.

Tudatossá vált bennem, hogy ténylegesen milyen egyedül és tehetetlen voltam. Egy rossz pillanatra a pánik szélén álltam a szilárdan elzárt, sötétedő helyiségben.

Akkor zenét hallottam meg! Úgy tűnt, hogy a falakból jön. Nem hittem a fülemnek, amikor felismertem kedvenc dalomat, a „Fools Rush In”-t. Bensőmben a félelem elült, most már tudtam, hogy milyen jól védve voltam náluk. Náluk, akik minden gondolatomat, álmaimat és csendben őrzött reményeimet ismerték. Megnyugodva dőltem hátra és élveztem a zenét. Néhány másodperc múlva újra megvilágosodott a helyiség belseje és hamarosan fényesen világosabbá vált, mint előtte volt. Ebben a pillanatban történt az, hogy a jármű padlóján megpillantottam egy darab csillogó fémet. Egy 25 centesnek megfelelő alakja és nagysága volt. Lenyúltam és felemeltem. Másmilyen volt, mint bármiféle fém, amit valaha is láttam; mert a kezemben úgy tűnt, hogy él. Remegett és elkezdett világítani, majdnem úgy, mint egy izzó széndarab, mégis megtartotta ugyanazt a hőmérsékletét, mint az én testem. Most azt láttam, hogyan lett kisebb a fémdarab. Olyan volt, mintha a szemeim előtt egy titokzatos elillanás vagy feloldódás menne végbe. Talán a kezemmel való érintkezés volt az oka annak, hogy az anyag elillant a levegőbe? Újra letettem a jármű padlójára. Ott megszűnt remegni és a különös izzást sem lehetett többé látni.

Visszadőltem a karosszékbe és ránéztem piszkos, kifakult munkaruhámra, amit akkor viseltem, amikor a bisztróba mentem. A durva szövet olyan nyersnek tűnt nekem, ami nyilvánvalóan rossz helyen volt ebben a pompásan ragyogó gyöngyházhelyiségben.

Vajon hova fognak engem vinni? – kérdeztem magamban, miközben fél füllel a zenét hallgattam; mert biztos voltam abban, hogy az a jármű, amelyikben voltam, mozgott. Az ő világukba vittek-e, vagy épp elkezdtem örökre ebben a gyöngyház-igluban rekedve a világűrben időzni?

Amíg ezeket a kérdéseket forgattam magamban, éreztem, hogy a testfelületemre ható nyomás alábbhagyott és teljesen megszűnt. A zene is elhallgatott és a padlóban a zümmögő vibráció elapadt.

Egy bizonyos volt: bármilyen hajtóerőt használtak, az valahol a padló alatt volt elhelyezve; mert az enyhe vibráló zümmögés egyértelműen onnan jött. Ekkor a karosszék simán és hangtalanul egy negyed fordulatot tett a fal felé. Bármennyire is bíztam láthatatlan barátaimban, erre mégiscsak megijedtem egy kicsit. Fixen fogódzkodva a szék karjába vártam, hogy vajon mi fog történni.

Egyszer csak pont előttem a falban megjelent egy kerek nyílás kb. 2 m átmérővel, de mögötte minden ködös volt. Míg arra meredtem, belül kialudt a fény. Akkor vagy az egész jármű, vagy az ülés még egy kicsit balra fordult és a különös ablak kitágult még vagy 1 méterrel. Egy óriási gömböt pillantottam meg, melyet egy fénylő szivárvány vett körül. Remegve ismertem fel, hogy most valóban valahonnan a világűrből egy bolygóra néztem. Maga a bolygó intenzív virradat-kék színben látszott és az őt körülvevő csillogó szivárvány olyannak tüntette föl, mint valami álomvízió. Nem tudtam egészében látni, mert a gömb másik részét eltakarta a járművem padlója. És most meghallottam a számomra olyan jól ismert hangot! „Orfeo, a Földre látsz, hazádra! Innen, több mint 16 000 km-re tőle a világűrből az égbolt legszebb bolygójának látszik, a béke és nyugalom kikötőjének! De te és földi testvéreid ismeritek az ottani valódi viszonyokat…”

Miközben hallgattam ennek a csodálatos hangnak a gyengéd, szeretetteljes csengését, a szomorúságnak egy kábító érzése vett erőt rajtam. Könnyeket éreztem a szemeimben, én, aki gyermekkorom napjai óta már nem ismertem a lelki megkönnyebbülésnek könnyekkel történő módját. Annyira tele volt a szívem, hogy most a könnyezés volt az egyetlen lehetséges megnyilvánulás. A cseppek gátlás nélkül folytak le arcomon. Nem szégyelltem magam miattuk; mert a könnyek valahogy mintha tisztáztak, megtisztítottak volna, finomítottak és mintha széttörték volna az értelmi ember kemény, érzéketlen kristályburkát, hisz én büszkén olyannak tartottam magamat.

Szelíden beszélt a hang : „Sírjál nyugodtan, Orfeo! Engedd, hogy a könnyek látóvá tegyék vak szemeidet. Mert ebben a pillanatban mi is veled együtt sírunk a Föld miatt és gyermekei miatt. A Föld minden látszólagos szépsége ellenére egy tisztítótűz-világ azok között a bolygók között, melyeken intelligens élet fejlődik. A gyűlölet, az önzés és a kegyetlenség úgy szállnak fel a Föld sok részéről, mint a sötét ködök.”

Ezek a szavak új könnyeket fakasztottak szemeimben. A földi viszonyokra gondoltam, és arra, hogy milyen hatással kellett, hogy legyenek azok ezekre a tökéletes és együtt érző lényekre, akik több dimenzióban nézték a világot, mint mi. Aztán egy pillanatra csend állt be. Aztán azt láttam, hogy a helyiség a Földtől távolodni tűnik. Lassan az égbolt került a látómezőbe – egy tiszteletet parancsoló, lélegzetelállító látvány abból a parányi járműből. Az egész világűr tömény feketének látszott, a csillagok pedig hihetetlenül szikrázónak, mint drágakövek fekete bársonyon – nagyok és kicsik, magányosan és tömör csoportokban. El voltam merülve az éterben egy különösen pompás, mennyei csodavilágba. Minden csend, rend, és leírhatatlan szépség volt. A mély tisztelet érzése kerített hatalmába. Én soha nem voltam pozitív vallásos ember; de ebben a pillanatban felismertem Istent, mint érzékelhető, megmásíthatatlan erőt, aki elhat az idő és az örökkévalóság legmélyebb mélységeibe. És bizonyos voltam abban, hogy azok az élőlények, akiknek most a fedele alatt voltam, a mindent átfogó hatalomhoz egészen közel álltak.

Egy pillanatig mély csend állt be! Aztán amikor szemeimet törölgettem, az „ablakon” keresztül egy fantasztikus objektumot pillantottam meg lassan látó közelbe érkezni. Egy kormányozható léghajóhoz hasonlított azzal a különbséggel, hogy alsó oldalán jellemzően el volt laposítva. Lassan jobb felől jött közelebb.

Figyelten pontosan és csodálkoztam mibenlétén. Nem úgy nézett ki, mintha fémből készült volna, mint egy földi repülőgép. Jellemzően kristályszerű volt és úgy tűnt, mintha átlátszó lenne. Ez a tulajdonsága döntően felvetette azt a gondolatot, hogy teljes egészében kristályötvözetből állt. Úgy gyanítottam, hogy ez valami kristály-fém-műanyag kombináció lehetne. Amikor az egész hajó a látómezőben volt, nekem legalább 600 m hosszúnak és 30 m átmérőjűnek tűnt. De lehetett lényegesen nagyobb is, hiszen nem tudtam megítélni, milyen közel lehettem hozzá.

Elbűvölve meredtem a félig éteri „hajó”-ra. Közben az ismét felcsendült zenét alig vettem észre. Mindenesetre mikor füleim egy felrázó idegen dallamot hallottak meg, már erősen figyeltem a zenére. Ilyesmit még sohasem hallottam, és nem is tudtam volna soha elképzelni. Ez minden leíráson túli volt. Nem olyan zene volt, mint amilyet mi ismerünk, és nem is a mi hangnemeinkben játszották. Ezek különös, szellemi hangzások és dallamok voltak. Tejutak és bolygók képeit váltották ki bennem, amelyek a teljes harmónia tónusaiban keringenek.

A hang ismét beszélt: „Földi testvér, bolygótokon minden emberi lény istenien van megteremtve és halhatatlan. A ti világotokban küzdik ki ezeknek a lényeknek a halandó árnyékai megváltásukat a sötétség síkjából. Minden személy a Földön és annak határoló megjelenési síkjain vagy a jó felé haladás pozitív oldalán, vagy a még rosszabb bajba való visszaesés negatív oldalán helyezkedik el. Mi tudjuk, hogy hol állsz te, Orfeo. De meg fogsz elégedni azzal, hogy tovább sodródjál, mint eddig?”

„Nem, ó nem”, kiáltottam hirtelen. „Alkotóan szeretnék tevékenykedni. Csak adjátok meg nekem a testi egészségemet! Akkor nem lenne semmi, amit ne tudnék véghezvinni.”

A hang jóságosan válaszolt: „Ezt a kívánságot nem tudjuk számodra teljesíteni Orfeo, bármennyire is szeretnénk. Mert csak azáltal vált lehetségessé számunkra, hogy kapcsolatba kerüljünk veled, hogy szellemi érzékelő képességed erősebb, épp mert fizikai tested legyengült. Ha fizikailag robusztus lettél volna, halandó tested egészséges, érzékeid teljesen a föld lomha, alacsony vibrációira lettek volna ráállva, akkor nem tudtunk volna megnyilvánulni számodra.

A betegség, rossz testi közérzet és a halandók minden szenvedése mulandó, és nem valóságos. Ezek képezik a bánattal, fájdalmakkal, tűrésekkel és konfliktusokkal együtt a világ iskolájának leckéit. Bölcsességet és szellemi haladást mindenekelőtt szenvedés által lehet elérni. Ennek a félelmetes rejtélynek a magyarázata később lesz megadva számodra. Ma éjszaka azonban csak azt mondjuk neked, hogy felülemelkedhetsz fizikai tested elégtelenségein, Orfeo, te is és minden más földi ember is. Gondolj mindig arra, hogy szeretünk téged és földi testvéreidet. Mi mindent meg fogunk tenni értetek, a Föld gyermekeiért, ami csak hatalmunkban áll, amennyire szabad akaratotok által lehetővé teszitek ezt számunkra.”

Ezeknél a szavaknál az az óriási hajó, amit ekkor figyeltem, balra fel mozgásnak indult. Az egyik nagy nyílás a másik után nyílt meg rajta gyors egymásutánban, miközben a hajó felfelé emelkedett. A nyílások mint három fedélzet, úgy látszottak rajta. Egyben futólag megláthattam a belsejét ennek a gigantikus égi hajónak.

A belső falak úgy tűntek, ugyanabból a gyöngyház szerű anyagból vannak, mint annak a járműnek a belseje, amelyikben én tartózkodtam. De egyébként nem láttam semmit, életnek semmi nyomát, egyetlen bútort, berendezési tárgyat sem, mint amilyeneket mi a Földön ismerünk.

Amíg figyeltem a hajót, megvilágosodott bennem, hogy mind a hang, mind az éteri zene eredetileg a nagy égi hajóból jöttek. Aztán eszembe jutott az a gondolat, hogy ennek egy anyahajónak kell lennie, és hogy az abban lévő élőlények végezték azoknak a „csészealjaknak” a távirányítását, melyek a mi atmoszféránkban siklottak és száguldtak tova. Tisztelettel ismertem fel, hogy milyen magas fokú intelligencia és milyen ügyes kezek húzódtak meg a „csészealj”-jelenségek mögött. Szégyelltem magam, hogy egészséges testért folyamodtam, holott már addig is annyi mindent megengedtek nekem.

Amint a jármű tovább mozgott, kifelé a világűrbe, a hajó mindkét végén valami olyasmit láttam, mint egy rotor. Azt mondom rotor, de valójában csak lángörvényeknek tűntek. Én a kis értelmemben ezeket a hihetetlen tűzkorongokat szörnyű erős erőműveknek tartottam, melyeknek hallatlan energiáját majdnem minden célra fel lehetett használni. Azokat a korongokat, melyeket először láttam, rádióadó és –vevőként használták, majd egy óriási 3-dimenziós TV-ernyőnek, mellyel egyidejűleg egy telepatikus kapcsolattartó rendszer segítségével mind látni, mind hallani is lehetett. Most pedig ugyanazokat a korongokat úgy láttam, mintha a nagy égi hajót hajtották volna.

Az volt a gyanúm, hogy egy pontosan ilyen erőgép lőtte ki azt a járművet is a világűrbe néhány percen belül, amelyikben most voltam, éspedig anélkül, hogy ez számomra bármilyen kellemetlenséget okozott volna.

Teljesen világossá vált számomra, hogy ezek az emberek megoldották az űrutazás összes olyan zavaró és legyőzhetetlen problémáját, melyek a mi mérnökeinknek és tudósainknak olyan sok fejtörést okoznak, éspedig olyan mértékig, hogy a világűrben történő mindenféle utazás olyan egyszerű, mint egy menet egy liftben.

Szívesen megtudtam volna, hogy vajon azt a titkot tárták fel, hogy a nehézségi erővel szemben annak ellenerejével gyakoroljunk hatást; vagy ha nem, vajon milyen más eszközzel győzték le vagy semlegesítették a nehézségi erőt? Emlékeztem arra, hogy a földi tudósok azt hiszik, hogy egy űrhajóban egy ember abszolút súlytalan lenne és ezáltal képessé válna körbe-körbe lebegni. Én megemeltem a karomat, és leejtettem a szék karjára. Ugyanúgy viselkedett, mint ahogy a Földön tette volna.

Tehát kellett lenni a jármű padlójában egy mű-gravitációnak.

Szívesen megtudtam volna továbbá, hogyan küzdötték le a halálos kozmikus sugarak, a meteorok, az űrszemét, stb. fenyegetéseit. Az én hajómnak biztos nem volt tonnányi ólompáncélzata, amilyet a földi tudósok szükségesnek tartanának a kozmikus sugarak elleni kielégítő védelem számára.

És vajon milyen módon lettek úrrá a légnyomás és hőmérséklet óriási változásain úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem bármiféle különbséget? És a meghajtó erőjük: mi volt a fantasztikus titka azoknak a zöld tűzlabdáknak?  Talán mágneses örvények voltak azok, amelyek majdnem hangtalanul és csodálatos teljesítőképességgel dolgoztak? Milyen csodavilág kellett legyen az ő bolygójuk – gondoltam, míg tisztelettel telve néztem a kristály álomhajót, mint tűnik el szemem elől.

Ezután a helyiség ismét elfordult lassan balra és még egyszer feltűnt a Föld csillogó szivárványával, mint glóriával. Halványan fel tudtam ismerni a váltakozó kék, ködszerű árnyékokban a nyugati félteke gyenge körvonalait. Itt-ott enyhe fény-felhőcskéket is láthattam, ezeket az észak-amerikai kontinens nagyobb városainak tartottam.

Hirtelen két „repülő csészealj” került a látómezőbe. Siettek le a Földre. Majd hirtelen megálltak és lebegve maradtak az űrben, mint fényből készült gombostűfejek. Míg csodáltam őket, hallottam a hangot, hogy mondja: „az egyik Washington D.C., a másik Los Angeles fölött van.”

Los Angeles – ez visszhangot keltett tudatomban, amint arra a gyenge sugárnyalábra néztem, ami egy messze elterülő város volt. Megpróbáltam emlékezni arra, hogy Los Angeles az én otthonom volt; de a név csak kevéssé ismertnek tűnt nekem, egy olyan helynek, melyre csak időnként emlékszik az ember.

„Ma éjszaka Orfeo” – folytatta a hang, „megismerted az univerzum végtelen útjainak egy parányi szakaszát.

A te saját fáradozásaid által később kitárulhat az út számodra. Ma éjszaka földi lény létedre közel voltál a halhatatlan lényekhez. Most a mi küldöttünk vagy Orfeo, és cselekedned kell! Akkor is, ha az emberek megvetve kinevetnek majd a Földön és tébolyodottnak gúnyolnak, akkor is beszélj nekik rólunk!”

„Igen, igen, ezt meg akarom tenni’” súgtam akadozva; hisz mindent, amit mondtam, hallottak, mint ahogy az összes gondolatom is ismert volt számukra.

„Tudjuk, hogy meg akarod ezt tenni, Orfeo”, válaszolta a hang. „Ezért készítettük számodra  ma éjszaka ezt a különleges ajándékot. Szeretjük a Föld gyermekeit és az a kívánságunk, hogy segítsünk nekik; mert a fordulat órája közel van. De csak olyan ártatlan emberek által tudunk hatni, mint amilyen te vagy.

A Föld támadókedvű emberei el szeretnék sajátítani a mi tudományos vívmányainkat. Ebből a célból lelőnék járműveinket, ha tudnák. De új tudományos felismeréseket csak olyan módon adhatunk a földi embereknek, ami harmóniában áll a kozmikus törvénnyel. Az emberek anyagi tudása már úgyis messze megelőzte a testvéri szeretet növekedését és a lelki megértést a szívükben. Ebben áll a jelenlegi veszély. Nem megengedett, hogy még hozzájáruljunk az emberi tudomány romboló állapotához. Mi épp ellenkezőleg : most azon dolgozunk, hogy a Földön meglévő ismereteket építő célokra irányítsuk. Abban is reménykedünk, hogy saját igazi természetének mélyebb tudását és megismerését tudjuk adni az emberiségnek, és figyelmét arra a nagy fejlődésre tudjuk irányítani, amely előtt áll.

Jelenleg az összes olyan területen dolgozunk, amelyeken az emberek építő módon fáradoznak, különösen az orvosi területen és a gyógyító művészet területén. Biztos észrevetted már azokat a nagy előrelépéseket, melyekre az utóbbi években ebben az irányban sor került. Még nagyobb felfedezések várhatóak, amelyek magukba foglalják a sikert a rák elleni harcban is. Így fogunk újra és újra tovább együttműködni az emberekkel és az emberek által.”

Figyelmesen hallgattam az együtt érző hangra és törekedtem arra, hogy minden szót bevéssek a tudatomba. Azonban mégis sok mindent elfelejtettem, és ezek a sorok csak szegényes megkísérlését képezik annak, hogy visszaadjam azt, amit hallottam.

A hang folytatta a beszédet: „Tudjuk, hogy sok kérdés jár az eszedben. Egy kérdés különösen foglalkoztat téged. Ez azt a személyiséget érinti, akit a világ Jézus Krisztusnak ismer. Ki akarjuk elégíteni ezzel kapcsolatos tudásszomjadat, és meg akarjuk válaszolni a kérdésedet. Allegorikus értelemben Krisztus valóban Isten fia. Az a csillag, amely Betlehem fölött ragyogott, kozmikus tény. Az egy olyan élőlénynek a bolygótokon való megszületését jelezte, aki nem a földi fejlődéshez tartozik. Ő a láng ura, a Nap egyik halhatatlan lelke. Ő a szenvedő emberiséggel megvolt együttérzéséből lett hússá és vérré és lépett be a tudatlanság, a nyomorúság és a gonoszság poklába. Ő mint a Nap szelleme vált az emberiség lelkeken felüliségének és a Föld szellemiségének részévé. Ebben különbözik Ő minden más világi tanítótól.

A Föld minden emberének van egy szellemi vagy nem felismert énje, amelyik túlnyúlik az anyag, a földi tudat és az idődimenzió világán, és örökké szellemi tökéletességben lakozik, a lelken felüliséggel (felettes énnel) egységben.

Az „idő”-ről kialakult hamis elképzelés talaján jött létre az ember szabad akaratból történt választása, mellyel olyan tévedéseknek az okát indította be, melyeknek elkerülhetetlenül kellett, hogy legyen egy következménye, nevezetesen az, hogy az emberben tudatossá vált halandósága, vagy mostani létének megélhető halála. Ezáltal vált el örök és tökéletes énjétől. Most pedig a Földön egyetlen feladata, hogy újra egyesüljön halhatatlan tudatával. Ha ezt elérte, feltámadott a halál birodalmából és újra igazi halhatatlan énjévé válik, amilyennek Isten képmására meg lett teremtve.

A ti tanítótok azt is mondta: „Isten szeretet.” Ezekben az egyszerű szavakban meg lehet találni a Föld és minden más világ minden rejtélyének titkait.”

Könnyek folytak arcomon. Annak a nagy, együtt érző bölcsnek a szellemi értekezése közben olyannak éreztem magam, mint egy nyomorult kúszó féreg – tisztátalannak, telve tévedéssel és bűnnel; de nem abban az értelemben, ahogy az emberek használják szokásosan ezt a szót, inkább olyan bűnként, ami tényleg bűn. És az eredeti bűn pedig a képmutatás, a hamisság, az élő hazugság! Ez az a bűn, mely mosolygással tekint szemeiből embertársára, miközben szíve ugyanakkor tele van áruló, gonosz vagy gúnyos gondolatokkal. Bűn egyáltalán minden eltérés a tiszta igazságtól, a tökéletes szeretettől, az abszolút becsületességtől és az őszinte mozgató okoktól. Ennek a valódi bűnnek kevés köze van a bűn földi felfogásához.

Amikor ezek a felismerések kitöltötték lelkemet, legszívesebben a földre vetettem volna magamat és az emberiség felől érzett szégyenből eltakartam volna az arcomat. És minden ember közül abban a pillanatban a leglealacsonyodottabbnak éreztem magam, aki a legkevésbé lenne méltó arra, hogy ott legyen, ahol én voltam.

Nem tudtam felfogni, hogy hogyan szerethettek engem ezek a nemes lények, vagy a mi emberiségünkből valaki mást; minket véres háborúinkkal, keserű gyűlöletünkkel, olcsó szégyenletes türelmetlenségeinkkel, mohóságunkkal, fösvénységünkkel és embertársainkkal szembeni szörnyű embertelenségeinkkel.

Elrejtettem arcomat a kezeimmel és keserű könnyekkel sírtam amiatt a világ miatt, amely annyi tévedéssel és képmutatással van tele és annyira fel van fújva csupa egoista önhittséggel a mi oly szegényes anyagi tudásunk miatt.

Ebben a pillanatban mintha álomban lettem volna, a „Mi Atyánk…” dallamát hallottam, mintha ezernyi hegedű játszotta volna. Összehúzódzkodva a karosszékben újra sírnom kellett. Annyira tele volt a szívem alázattal és megtörtséggel és hálával is – hálával azért, hogy ezek a nagyok egyáltalán törődtek szánalmas, önző létünkkel.

A magasztos dallamokon keresztül szólt a hang: „Szeretett földi barátunk! Bemerítünk téged az örök világok igaz fényébe.”

Egy vakítóan fehér fénysugár villant le a jármű kupolájáról. Egy pillanatra majdnem elvesztettem az eszméletemet. Minden kiteljesedett egy nagy fehér fénnyé. Úgy tűnt, hogy ki vagyok emelve időből és térből és már csak fényről, fényről és fényről tudtam!

Orfeo, a Föld, a múlt – ezek már csak egy pillanat sötét álmai voltak. És ez az álom a szemeim előtt egy gyors panorámává fejlődött. Földi életem minden eseménye kristálytisztán állt lelkem előtt – és akkor visszatért emlékezetembe minden korábbi földi életem.  EBBEN  A  MAGASZTOS  PILLANATBAN  TUDTAM  AZ  ÉLET  TITKÁT.

AZT  IS  FELISMERTEM  IJESZTŐ  BIZONYOSSÁGGAL,  HOGY  MINDANNYIAN  -  MINDENKI  KÖZÜLÜNK  -  ÖRÖK   ÉLŐLÉNYEK  VAGYUNK  ÉS  MEGTARTATUNK  AZ  ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN,  DE  HOGY  MINDIG  CSAK  EGY  IDŐBEN  KORLÁTOZOTT  TUDATTAL  RENDELKEZHETÜNK.

Meghalok, gondoltam. Ezen a halálon már más, korábbi életekben keresztül mentem. Íme ez most a halál!

MOST  AZ  ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN  VAGYOK,  AMELY  KEZDET  ÉS  VÉG  NÉLKÜLI !

Ezután lassan minden feloldódott sugárzó fénnyé, békévé és leírhatatlan szépséggé. A halálba addig vetett hamis elképzeléstől megszabadulva az üdvösség időtlen tengerében lebegtem tova.

Végül is visszatért tudatom, mint egy élénk álomból. Még kábultan néztem körül: a jármű belsejében voltam; minden olyan volt, mint előtte. De nekem úgy tűnt, mintha tízezer év telt volna el egy néhány pillanat alatt. Félig tudatos állapotban valamilyen égést éreztem testem bal oldalán, pontosan a szívem alatt, de nem gondolkoztam tovább rajta.

Az éteri zene hangjai lengtek a levegőben. Messze távolinak inkább éreztem, mint hallottam a jármű padlója alatt a pulzáló vibrálást. Ugyanúgy ismét éreztem, hogy testemet enyhe nyomás szorítja a karosszékbe. Tehát vittek vissza a Földre.

Hihetetlenül rövid idő múlva megnyílt a fal és felismertem a megszokott környezetet. Igen, újra otthon voltam! Viszont egy kis szomorúsággal a szívemben arra is rájöttem, hogy a Föld sohase lehet esetleg többé az én igazi otthonom. Az emberiség szellemi továbbfejlődésében helyeztettem bele ebbe az életbe. Átmentem a halálon és elnyertem az örök életet.

Amikor felemelkedtem a kényelmes karosszékből, lenyúltam, és felemeltem a különös, csillogó darab fémet. A jármű elhagyásakor azt a kezemben tartottam. Még félig kábultan távolodtam el a hajótól. Amikor kíváncsian megfordultam, hogy még egyszer lássam kívülről, már eltűnt!  Felfelé néztem, és láttam magasan az égen, gyengén láthatóan, mint egy tompán fényló szappanbuborék. És akkor egyszer csak már nem volt ott; csak fent az észak-keleti égbolton láttam egy vörösen izzó korongot, amelyik zölddé vált és eltűnt.

Amikor levetkőztem és az ágyba akartam menni, visszaemlékeztem arra az égő érzésre, amelyet a „csészealjban” a jelentőségteljes felavatás alatt éreztem a bal oldalamon. Lenéztem magamra és láttam ott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kerek „égésfolt”, akkora volt, mint egy 25 centes pénzérme, a bal mellemen, közvetlenül a szívem alatt. A kör külső pereme piros volt, begyulladva és kicsit megduzzadva, ugyanúgy, mint egy kis pont a kör közepén – ez a hidrogén atom jele volt. Felismertem, hogy ezt a jelet azért vésték rá a testemre, hogy megszabadítsanak minden kétségtől és hogy meggyőzzenek engem fixen az élményeim valódiságáról, mielőtt azok az elkövetkezendő napok hideg fényének lennének kitéve.

III.

 TALÁLKOZÁSOM NEPTUNNAL

A „csészealjban” történt jelentőségteljes és felkavaró utazásnak a következtében beállt érzelmi sokk után hetekig bódult személyként közlekedtem és végeztem napi kötelességeimet. Igaz, folytattam munkámat a Lockheednál, de egy automata voltam – két világ lakója – és egyikben sem voltam úgy igazából otthon. Majdnem lehetetlen leírni azt a lelkiállapotomat. Az a nagy szellemi felvilágosítás, amit a „csészealjban” kaptam, bolygóotthonomon, a Földön úgymond idegenné tett.

Vágyakoztam arra, hogy beszéljek erről a világnak, hogy terjesszem felfedezéseim igazságait; mégis tudtam, hogy a legtöbbről mindenkorra hallgatnom kellett. A valóságba történt nagy betekintésem mellett arra a felismerésre jutottam, hogy IDŐ végső soron NINCS. Amit mi időnek nevezünk, az csak az anyagi világokban van; és az is az érzékszervek csalódása. Azt is tudom már, hogy a világűrről való elképzelésünk teljesen hamis. De vajon kit tudtam volna ezekről a más igazságokról meggyőzni, ki hinne nekem?

Mivel azonban ŐK felszólítottak arra, hogy beszéljek a Föld polgárainak az élményeimről, sok embernek mondtam el a „repülő csészealjban” történt utazásomat. Majdnem mindenki nevetett rajtam és derült magában. Számos vicc céltáblája lettem. Valaki mindig mondogatta bölcsen-viccesen: „Nos, Orfeo, meg fognak ma éjjel megint jelenni „csészealj”-barátaid?” Vagy: „Angie, mondd már meg az egyik csészealjnak, hogy itt kellene leszállniuk a Drive-In színház előtt, akkor mi is hinnénk bennük.” Az ilyen megjegyzéseknek aztán minden alkalommal egy ellenem indult heccelődési vihar volt a következménye. De ez már nem zavart.

ÉN TUDTAM az igazságot, és ez elég volt !

Amikor az emberek szóban terjesztették történetemet, több újság gúnyos cikket közölt a „csészealj”-emberről. Mély fájdalmat okozott, amikor láttam azokat a nehézségeket és megalázásokat, amelyek miatt a két fiamat érték ezáltal. Ők tudták, hogy az emberek mit mondanak, azt, hogy az apjuknak „egy kereke hiányzik”, vagyis elment az esze. A fiúk nem akartak tovább iskolába járni, mert pajtásaik kinevették őket. Tudtam, hogy mindez sértette Mabelt, a feleségemet is. Mabel esdeklően kérlelt, hogy felejtsem már el az élményemet. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy miért kell beszélnem erről; és volt néhány elkeseredett összetűzésünk emiatt.

Szívesen belekezdtem volna valami pozitív dologba, de nem tudtam, hogyan. Így kezdtem el próbálkozni különböző háborús és védelmi hivataloknál, hogy elmeséljem a történetemet Néhány kisebb hivatal személyzete azonban nyíltan kinevetett, és tudom, hogy bolondnak is tartott. Viszont óriási megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy a valóban fontos hivatalok olyan személyekhez irányítottak, akik valódi érdeklődést mutattak a történetem iránt. Ők keresztül-kasul kikérdeztek mindenről, amiről csak be tudtam számolni.

Kicsivel később elkezdtem hetente érdeklődők kis csoportja előtt előadásokat tartani a világűrbeli látogatókról. Ezek az összejövetelek először magánlakásokban zajlottak, de amikor a hallgatók száma kezdett nőni, a Los Feliz Klubházban találkoztunk.

A megmaradó kevés szabadidőben elkezdtem leírni az élményeimet. Az volt a szándékom, hogy egy kis közleményben jelentetem meg őket, abban a reményben, hogy így több embert tudok elérni.

Mivel azonban a „csészealjban” megtett fantasztikus utazásomat követő napokban és hetekben nem történt semmi hasonló, egy kicsit elbizonytalanodtam. A folytatódó gúnyolódás és kinevetés egyre több kételyt szült bennem. Azáltal, hogy kitartottam azon állításom mellett, hogy az élményeim abszolút igazak, végül is nemcsak a barátaimat, hanem azt vettem észre, hogy még a családomat is kezdtem elidegeníteni magamtól. Az én történetemet a Földön nem hitték el; és a rejtélyes látogatók nem tettek semmit, hogy segítsenek nekem. Végezetül valóban kételkedtem egészséges emberi értelmem felől, és már nem tudtam magam sem, hogy a különös élmények nem egyfajta illúziók vagy hallucinációk voltak-e. Lelkiismeretem belső hangja azonban mégis biztosított, hogy nem úgy van, hiszen én FELISMERTEM ÉS LÁTTAM VELÜK AZ IGAZI VALÓSÁGOT !

Ezt soha többé nem tudtam már elfelejteni.

1952. augusztus 2-án késő este Mabel és én kisegítettünk a Los Feliz Drive-in színház bisztrójában. 23 óra körül kimentem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Nyugaton, a dombok fölött egy elmosódott, zöld fényt vettem észre, ami úgy tűnt, hogy az égbolton függ. Több percen keresztül figyeltem. Aztán bementem és kihívtam Mabelt meg még hét vagy nyolc másik embert. Mindannyian látták azt a titokzatos fényt, amely mozdulatlanul függött az égen a domb fölött. Megmagyarázni nem tudta senki; néhányan úgy vélték, hogy az egy levegőben lebegő helikopter kell, hogy legyen. Mások meg valamilyen magasan lévő utcai lámpának tartották.

Amikor azonban 3 vagy 4 perc után az „utcai lámpa” lassan és hangtalanul felemelkedett az égen és hirtelen eltűnt, már senkinek sem volt sok mondanivalója. Mégsem akarták beismerni – tiszta önfejűségből -, hogy ez valóban egy „repülő csészealj” volt.

Amikor az emberek visszatámolyogtak a kávézóba és „Orfeóról és az ő repülő csészealjairól” nevetgéltek, ellepett a csüggedésnek egy deprimáló hulláma. Hasztalan volt, abszolút hasztalan, hogy bárkivel is beszéljek a „csészealjakról” és az én élményeimről. Mivel olyan szörnyűen bátortalannak és magányosnak éreztem magam, elhatároztam, hogy haza megyek.

Amikor az üres építési telkeken mentem keresztül, ott magaslott előttem a nagy és sötét Hyperion Avenue Freeway híd. Az ég borult volt, és az óriási vasbeton-konstrukció sűrű, nehéz árnyékai még nyomasztóbbak és ijesztőbbek voltak, mint valaha. És mégis, a sötét hídívek árnyékaiban volt az, hogy szívbéli meleget és szívélyes fogadtatást , szellemi közösséget éltem meg egy messze magasztosabb és jóságosabb világgal. Hisz az óriási híd árnyékában találtam rá arra a „csészealjra”, amelyik kivitt engem ebből a világból.

Ezekre gondoltam, amikor hirtelen észrevettem, hogy a sötétségből jövet valaki közeledett felém. Megijedtem; mert korábban soha nem találkoztam itt emberrel, aki ilyen késő éjszaka választotta volna ezt a híd alatti lerövidítő utat. Épp egy köszöntő szót akartam kimondani, amikor világossá vált számomra, hogy az idegen a híd járatlan végétől jött. Az első gondolatom az volt, hogy „ott rejtőzködik valaki, talán azért, hogy kiraboljon téged!” De még mielőtt emiatt nyugtalanság vett volna rajtam erőt, hallottam megszólalni az idegent: „Üdvözöllek, Orfeo!”

A szívem majdnem megállt, mert azonnal felismertem annak az élőlénynek a csengő, szép hangját, aki a „csészealjban” beszélt hozzám. Megálltam, és szótlanul meredtem a közeledő alakra. Aztán az örömnek és hálának egy hulláma áradt szét bennem, és végül hebegve válaszoltam: „Én is üdvözöllek ...”

Ő megörülve nevetett. „Tudom, hogy gondolatban adtál nekem egy nevet, nekem, aki névtelen maradtam számodra”, mondta barátságosan. „Így nyugodtan nevezhetsz, Orfeo – ez a név illik annyira, mint minden más név is illik, és ennek számodra több belső jelentése van, mint bármelyik névnek, melyet én tudnék megadni neked.

„Neptun” … lassan és mély tisztelettel ejtettem ki ezt a nevet. Tényleg épp ezt a nevet adtam ennek a nagy, titokzatos lénynek. Majd hozzáfűztem: „Végre eljöttél és adsz nekem erőt és bizalmat.”

Most már olyan közel volt, hogy megláthattam őt. Több centiméterrel nagyobb volt, mint én, és körvonalaiban úgy hatott, mint egy erős férfi. Az árnyékok azonban olyan sötétek voltak, hogy az alakjának részleteit nem tudtam felismerni. De már az a tény is, hogy ismét a közelében voltam, hatalmas adag erőt, harmóniát, örömet és belső nyugalmat adott nekem.

„Gyere Orfeo”, mondta barátságosan, miközben elhaladt mellettem. Ma éjjel még sok mindent kell megbeszélnünk…”

Követtem őt, amint előttem lépdelt keresztül a sűrű árnyékon. Szilárd lépteit hallhattam a sóderes úton, ez megszüntette minden kételyemet. Ő nem fantom volt, és nem is érzékcsalódás.

Egy jobban megvilágított részre vezetett közel a Glendale Boulvard kanyarjához, ahol fel és át lehet menni a hídon. Szabályszerűen remegtem az izgalomtól, mivelhogy most vethettem egy első valódi pillantást egy másik világból jött titokzatos látogatóra.

Amikor aztán megfordult, megláttam az arcát, ugyanazt a csodálatos, kifejező tekintetet, amit a világító ernyőn láttam. Különösen feltűntek nekem újra szokatlanul nagy, sötét és beszélő szemei, arcvonásainak nemessége és szépsége, melyek valóban melegséget és jóságot sugároztak.

Akkor vettem észre, hogy egyfajta kékes színű uniformist hordott, ami hibátlanul volt elkészítve, szorosan és mindenütt követve testének alakját. Ennek a ruhának láthatóan nem voltak varratai, gombjai, zsebei, felhajtásai vagy bármilyen mintázatai. Ténylegesen olyan tökéletesen illett rá, mintha majdnem testének egy részét képezte volna.

Viszont amikor ezeket így figyeltem, egy elcsodálkoztató jelenség feltűnt nekem: egyenruháját és alakját jól láthattam. Azonban ezek időközönként villództak (csillámlottak, mintha csörgedező vízen keresztül látnám őket). És a szín se maradt egységes és egyenletes, hanem váltakozott, ami egy életlenül beállított TV-készülékre emlékeztetett engem. Csak az arca és a kezei maradtak mozdulatlanok és stabilak, mintha azok nem lettek volna részben folydogáló víz fátylával elhomályosítva.

Elhaladó autók fényszóróinak fénye esett időről időre ránk, és emlékszem még, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy az elhaladó kocsikban lévő emberek számára az én társam vajon milyen lénynek látszik? Látták ők őt egyáltalán? És ha igen, vajon ő ugyanolyan szilárdnak és anyaginak tűnt számukra, mint én?

Ment tovább, és intett nekem, hogy kövessem. Hallgatagon levezetett engem a meredek kibetonozott rézsűn a Los Angeles folyó kiszáradt medrébe. Ott leült egy nagy kőre és felszólított, hogy tegyem én is azt.

Egy darabig hallgatott és én erősen éreztem egy hatalmas rezgésmezőt körülötte, fölényes nyugalom, testvéri szeretet és kimondhatatlan öröm érezhető kisugárzását.

Majd végre újra megszólalt és a következőket mondta: „Te intuitíven megérzel és megértesz sok mindent, amit nem tudok közvetlenül elmondani neked, Orfeo. – Így ismerted épp helyesen fel, hogy mi mások vagyunk, mint a földi emberek, amennyiben olyan dimenziókban élünk, amelyek a ti világotok számára ismeretlenek. A Föld egy 3-dimenziós világ és ezért túlnyomó részben hibás. Elmondhatom neked, hogy a Földet bizonyos más világok lényei egy „átkozott bolygónak” tartják; ők az elvetettek, az elesettek otthonának nevezik azt. Mások azt mondják, hogy a Föld a „keserűségek birodalma”. Mivel a földi fejlődés a fájdalom, bánat, bűn, szenvedés és a fizikai haláltól való félelem által megy végbe. Hidd el nekem, minden bolygó evolúciója másképp folyik, mint a földi, még ha a ti tudósaitoknak ettől el is tér a véleménye.”

Amikor ezeket a ritka különös szavakat hallottam, lelkem azt kiáltotta: „Miért kell ennek így lenni? Miért kell a földi embereknek fájdalmat, szenvedést és halált ismerniük?” Ő felnézett az égre, és az enyhe fényben mély együttérzést láttam az arcán. Lassan azt mondta: „Az erre a kérdésre adandó válasz egyike az „idő”-ről meglévő őrült elképzelések titkainak. De a következőt elmondhatom neked: Ilyen viszonyok nem mindig uralkodtak azok között a lények között, akik ma benépesítik a Földet. Egykor volt a ti Naprendszeretekben egy másik bolygó, mindegyik közül a legpompásabb és a legsugárzóbb. Ez a bolygó volt az őshazája a földi embereknek. Ott ők nem ismertek sem fájdalmat, sem gondot, sem szenvedést, sem betegséget, sem halált. De ennek a világnak a nagyszerűségében és csodái között elbizakodottak és arrogánsak lettek az emberek. Háborúkat folytattak egymás ellen, aztán végül a Minden Élet Forrása ellen fordultak. Legvégül szétrombolták saját bolygójukat, amely most már csak aszteroidáknak és törmelékeknek egy terméketlen gyűrűjeként létezik a Naprendszerben. Azért, hogy ezek az élőlények aztán újra megtanulják a kölcsönös megértést, az együttérzést és a testvéri szeretetet, egy kisebb bolygónak, a Földnek a durva érzékű anyagi evolúciójába születtek bele. A szenvedés, a gond, a csalódás és a halál lettek a tanítómestereik. A jelképük az állatember lett. Minden embernek magának kell kiharcolnia saját sorsát és megváltását. Az „idő”-ről meglévő hamis elképzelésben és ismétlődő születések és halálok által fejlődik fel lassan és fáradságosan minden lény újra az istenségnek a korábbi megboldogult szellemi állapotába.

Végül minden egyén a Földön vissza fogja nyerni elvesztett örökségét. Akkorra megtanulják a megértést, az együttérzést, valamint az Isten és felebarátaik iránti igazi szeretetet.”

Alaposan elgondolkoztam különös szavain és arra gondoltam, hogy azok megmagyaráznak néhány látszólagos titkot az emberrel és földi sorsával kapcsolatban.

De figyelmem hamar újra elterelődött. Neptun alakját ismét különlegesen „csillámlani” láttam, és akkor felötlött bennem hirtelen a kérdés: Itt volt ő egyáltalán valójában, a szó fizikai értelmében? Vagy egy nem-anyagi kivetítés volt egy másik dimenzióból a mi fizikai világunkba? Igazi alakjában és normális létében láttam-e őt, vagy csak egy megközelítően emberi jelenség kivetítődéseként? Ezek a furcsa gondolatok ijesztettek meg egy kicsit és tettek tanácstalanná.

Ekkor egy megnyugtató mosoly világította meg arcát. „Ne légy nyugtalan, Orfeo”, mondta. „A válasz az eszedben felmerült kínzó kérdésre igen is, meg nem is egyszerre. A Földön a dolgok alakja, színe, sajátossága és anyagi kinézete túlontúl fontosak. A mi világunkban ezzel szemben ezek az illúziók gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Legyen elég számodra, ha azt mondom neked, hogy olyan hasonló vagyok számodra igazi énemhez, amennyire csak lehetséges. Jobban nem tudom ezt neked elmagyarázni 3-dimenziós kifejezésekkel.”

Szegény, gondterhelt földi testvéreimre gondoltam és féktelenül kérdeztem meg: „Mi a helyzet most a Földdel? Felületesen nézve itt minden elviselhetően nyugodtnak látszik. De tudom, hogy veszélyes, csalóka vizeken evezünk. Sok ember hord a szívében félelmet és gondot. Állandó félelem uralkodik a hidrogén-bombától és más szörnyű pusztító fegyverektől, amelyeket a laboratóriumokban fejlesztenek. Aztán itt van a kommunizmus alattomos fenyegetése. Ez az egész világ félelme. Ó, még olyan sok szörnyű dolog van …”

Amikor Neptun válaszolt, hangja nyugodt és higgadt volt. Így szólt: „A kommunizmusban, a Földön a jelenlegi főellenségben a gonosz egyesített hatalmainak serege húzódik meg. Minden embernek a szívében a jóval együtt egyben rossz (gonosz) is van. De néhánynak sokkal több benne a gonoszság, mint a másokéban. A kommunizmus egy szükséges rossz. Ez ugyanúgy létezik most a Földön, mint a mérges állatok, az éhínségek, a járványok, az önkényuralom, vagy az özönvízszerű áradások. – Ezek mind olyan negatív erők, amelyek felébresztik az emberben lévő jó pozitív erőit és cselekvésre késztetnek. Így legyőzésre kerülnek a gonosz erők és felismerik őket, lényegtelenségük nyilvánvalóvá válik. Ilyen módon végül is a gonosz elpusztítja önmagát.”

Egy kicsit elhallgatott, és én újra láttam, hogyan lett „egyenruhája” néhány helyen sötétebb, majd újra világosabb, mintha megállás nélkül fátyolkék felhőkből és világosabb holdfény-foltokból készülne. Aztán megállt a lélegzetem, amikor folytatta: „Igen, a háború ismét el fog jönni Földetekre. De nekünk nincs hatalmunkban, hogy megakadályozzuk azt. Országodban emberek milliói fognak küzdeni a végsőkig az eddigi ideáljaikért és az emberi szellem szabadságáért. Ezt úgy fogják tenni, hogy a győzelemre csak minimális esélyük lesz.

Annak a borzalomnak az ideje, melyet a jövőbeli történelemben „A nagy nyomorúság”-nak fognak nevezni, közelebb van, mint azt bármely ember elképzelné. És a háborús felhők már feltűnnek a horizonton, sötéten és vésszel fenyegetve; de fölöttük végtelenül és örökké ragyog a szivárvány. Az emberiség túl fogja élni Armageddont és a közösség és az igazi testvéri szeretet új, csodálatos napjára fog felébredni. A felderengő nagy „Új Kor”-ban a Föld emberei el fogják felejteni minden keserű szenvedésüket és együtt, a felebaráti szeretet teherbíró alapján egy új világot fognak felépíteni.”

Szünetet tartott és fénylő szemeit teljesen rám irányította. A sápadt fényben tekintete valóban ragyogó volt.

„Sokkal többet erről most nem mondhatok neked, Orfeo”, mondta. „Korongjaink 1947-ben történt első ismertetett észlelései óta ezrek kezdtek el hinni bennünk. Sokan valóban látták korongjainkat. Néhányan látnokian érzékeltek minket. Mások éles hallásukkal kerülhettek kapcsolatba velünk. Megint mások intuitív megértés által ismerik fel létünket és jelenlétünk átfogó megmutatkozását. Azonban létezésünknek egy úgynevezett hivatalos bizonyítékát, melyet oly sokan követelnek, sajnos nem tudunk adni. A mi korongjaink meglétének hivatalos bizonyítéka el fog jönni! Számunkra minden olyan kísérlet, hogy magunkat egy valamilyen un. mérvadó személyiség által fizikailag nyilvánítsuk meg az emberiség számára, csak hasztalan lenne, az illető számára azonban lehet, hogy katasztrofális. 3-dimenziós élőlények számára kevés kivételtől eltekintve lehetetlen a többdimenziós lények felfogása és megértése.

Ma éjszaka áthágtam egy törvényt, azzal, hogy meglátogattalak téged. Az „El a kezekkel a Föld ügyeibe történő mindenfajta beavatkozástól” törvényét! A működő kozmikus törvény fog gondoskodni arról, hogy ez újra jóvá lesz téve.”

Rám nézett; különös szemei hirtelen szomorúak lettek. Egy pillanatra az a szörnyű érzésem volt, hogy én az ő magasabb szempontjaiból csak egy tovatűnő, tartalmatlan árnyéknak tűntem, teljesen olyasfajta realitás nélkülinek, mint amilyet ő ismer. Ebben a pillanatban tárult fel előttem az az igazság, hogy mi földi emberek olyan messze vagyunk az ő lényük fajtájától, mint a Föld a Naptól.

Egy kis idő múlva így szólt: „Szívesen megszorítanám a kezed itteni, ma éjszakai jelentőségteljes találkozásunk alkalmából, de nem tehetem meg. Már eddig is túl messze mentem. Az én túllépésem miatt most egy ugyanilyen nagy lépéssel vissza kell vonni magunkat tőled. Az ok és okozatnak a Földön megmásíthatatlan törvénye megfelelően működni fog. Ennek következtében csak kevés ember fogja elhinni vagy egyáltalán meghallgatni is a találkozásunkról szóló beszámolódat. A nagy világképben a te történeted semmilyen módon nem fogja megváltoztatni a viszonyokat a Földön. Nem fog a mi találkozásunk bármilyen tényleges földi történést meggyorsítani vagy késleltetni sem.

A legjobb esetben a te történeted néhány kevés embernek nagyobb hitet és belső meggyőződést fog adni, és ez a kevés ember fontos! Isten útjai megváltoztathatatlanok és csak azok számára érthetőek, akiknek szellemi belátásuk van. Az idő illúziójában minden dolog a helyes órában fog beteljesedni.”

Éreztem, hogy remegtem és rángatództak az idegeim. Hogy ez csak izgatottságom miatt volt, vagy ténylegesen azért, mert Neptun vibrációs mezejében voltam, nem tudom. Olyan szívesen köszönetet mondtam volna neki, olyan szívesen kifejeztem volna az iránta érzett nagy, hálás vonzódásomat. De nem igazán tudtam, hogy hogyan. „Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, Neptun”, mondtam. „Megfogadom neked és a te világod lényeinek, hogy egész életemet nektek szentelem, azért, hogy az emberiség értelmesebb és belátóbb legyen.”

„Tudjuk, hogy nem fogsz cserben hagyni minket, Orfeo” – válaszolta. „Jelenleg már nem tudunk többet találkozni. De most már ne is kételkedj az élményeid realitásában! Az út nyitva áll, íme járd tetszésed szerint! A te sikertelenséged az enyém is lenne. Örülök neked; mert általad egyre több ember fog jobban megismerni és megérteni minket és bízni bennünk. Emberek milliói fognak így erőt és bátorságot meríteni és bátran kiállni, hogy szembenézzenek az előttük álló nehéz megpróbáltatásokkal. Én mondom ezt neked: a „Nagy Nyomorúság” nagyon közel van, és a következő háború fúriája akkor fog kitörni, amikor a legkevésbé számítanak rá, amikor minden ember békéről beszél. Többet nem mondhatok neked!”

Ezeknél a prófétai szavaknál Neptun felém nyújtotta a kezét. De én visszaemlékeztem szavaira és nem fogtam azt meg.

Ekkor mosolygott, és tekintete tényleg fényt látszott kisugározni. „Orfeo, testvérem!” mondta megindító szívélyességgel. „Miattam vonakodsz attól, hogy áthágd a törvényt. Örökre bízom benned, Orfeo. Egyszerű cselekvésmódoddal megtisztítottál engem az ezzel a talajjal való érintkezéstől!”

Egy kis szünet után hozzáfűzte: „Nemsokára visszavonulunk a Földtől, Orfeo – de a valóságban sohasem vagyunk messze. Később majd újra visszatérünk, de nem hozzád, te szeretett barát. Ezeknek a szavaknak a jelentését később fogod majd megérteni.”

Miután erre nem válaszoltam semmit, azt mondta: „Szomjas vagyok Orfeo. Tudod talán, hogy hol lehet itt egy korty vizet kapni?

„Ó, igen, igen” válaszoltam sietve és gyorsan talpra ugrottam. Eszembe jutott egy kis üzlet, ami egészen közel volt és egész éjjel nyitva tartott. „Várj itt kérlek, rögtön visszajövök”. Otthagytam őt és felmásztam a töltésre.

Miközben szaladtam az üzlethez, megfordultam és visszanéztem a Hyperion hídhoz. A középső magas ív alatt észrevettem egy kísérteties iglu elmosódott körvonalait, melyről rögtön felismertem, hogy „csészealj”, pontosan olyan, mint az, amelyikben én is utaztam. A boltban vettem két üveg citromos limonádét, és siettem vissza. De ahogy közeledtem elválásunk helyéhez, csalódva állapítottam meg, hogy a kísérteties „csészealj” már nem volt a híd íve alatt.

Felgyorsítottam lépteimet, és rohantam majdnem addig a helyig, ahol elváltam Neptuntól. De ő már nem volt ott. Túlságosan nem lepődtem meg, mert volt egy olyan sejtésem, hogy visszatérésemkor már nem lesz ott.

Eldobtam az üvegeket és lerogytam a földre. A hely olyan szörnyen üres volt nélküle. Olyan fájdalmasan egyedül éreztem magamat, olyan gyámoltalannak és elhagyottnak, mint egy gyermek, aki egyedül van egy sötét szobában, amikor hirtelen kialszik a villany. Felfelé néztem, és szemeim vágyakozva kutatták az eget. Magasan a nyugati égbolton láttam egy enyhe, elmosódott zöld fényt, ami egy pillanatra ott állt, majd eltűzött onnan és eltűnt.

„Élj jól, Neptun”, mondtam csendben és éreztem, hogy nedvessé válnak szemeim. „Most már tudom, hogy a Föld még nem érett meg a ti világotokból származó lényekkel való találkozásra. De a Föld nagy „Új Korának" hajnali pirkadatában el fog jönni annak a napja is, barátom. Majd ha felfogjuk az igazi testvéri szeretet jelentőségét, majd ha nagyobb mértékben legyőztük a gonoszt, ami önző szíveinkben lakik, akkor talán méltóak leszünk arra, hogy találkozzunk a ti világotok végtelenül bölcsebb és jóságosabb testvéreivel.

Azokban a távoli napokban felebarátaitok nyíltan és örömmel teli fognak meglátogatni minket. Akkor a Föld többé már nem lesz a legutálatosabb bolygó, a 'bánat otthona'.

 IV.

 „LÁTHATÓVÁ VÁLHATUNK ÉS ÚGY ÉLHETÜNK ÉS TEVÉKENYKEDHETÜNK, MINT A FÖLDI EMBEREK, ORFEO !”

Először nem beszéltem senkinek a Neptunnal történt különös találkozásomról; hisz én tudtam a legjobban, hogy új történetemre az emberek csak még nagyobb hitetlenséggel és gúnnyal reagálnának. De rögtön elkezdtem leírni az élményeimet. A „csészealjakkal” szerzett első élményeimről már volt egy kéziratom, és azt terveztem, hogy kinyomtatom egy kis saját újság első számaként, mely újságnak a „20.század újságja” címet szántam. De a kiadó utáni keresésben nehézségek álltak be. Most viszont örültem, hogy a lap még nem volt a nyomdában, mert így a mostani legfrissebb, Neptunnal való találkozásomat is beletehettem.

Szabadidőmben szorgalmasan dolgoztam a kéziraton. Viszont az a lelki és testi feszültség, amelyben voltam, fogyasztották az egészségemet, és újra éreztem néhány korábbi tünetemet, nagyon nagy gyengeséget és fáradtságot. Ezért 1952. október 1-én szabadságot kértem munkám alól a Lockheednál. Ezt megadták nekem, és egy érdekes véletlen volt, hogy a szabadságom első napja egyben az a nap volt, melyen felszólítottak a Lockheed történetében első sztrájkra. Az volt az érzésem, hogy ezáltal megmenekültem az idegeim plusz megterhelése elől. Szerencsére a sztrájk jól végződött, és az üzemben pár héten belül újra megindult a munka.

A szakmai munkám alóli mentesülés által hamar be tudtam fejezni a kéziratot, és sok pihenés révén az egészségem is gyorsan javult, olyannyira, hogy egy hónap leforgása alatt elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy újra menjek dolgozni.

Az üzembeli munkatársaim tudtak az én „csészealjak” iránti érdeklődésemről, és sokan ismerték az első két élményemet is. El kellett tőlük viselnem néhány élcelődést. De ez egészében véve jóindulatú, barátságos viccelődés volt, és én nem csináltam gondot belőle magamnak. Néhány munkatárs azok közül, akikkel a legszorosabban dolgoztam együtt, az élményeim realitásának konkrét bizonyítékaira kért engem. Elmondtam nekik, milyen volt az a fényét változtató idegen fémdarab, amit felemeltem a „csészealj” padlójáról, és hogy hogyan tűnt az el a semmibe néhány rövid perc alatt. Beszéltem nekik arról az égési foltról is, amelyet „beavatásom” alatt kaptam a „csészealjban”, és amelynek következtében azóta mellem bal oldalán van egy heg. Néhányan meg is nézték maguknak ezt a heget.

De ezek a dolgok nem voltak elegek számukra bizonyítéknak.

Egy éjszaka néhány munkatárs ismét mondogatta nekem vicceit az élményeimmel kapcsolatban. Al Sarradar ezzel szurkálódott: „Egyáltalán milyen pálinkát iszol te, Angie, ami kivezet téged ebből a világból?”, majd Seveicki Walter megerősítette: „Igen, mondd el nekünk, hogy mi is utazhassunk már egy „csészealjjal”.”

Egyszer épp egy nehéz présszerszámot gördítettünk kifele a csarnokból. Al és én kivettük a kész radomot, amikor hirtelen egy hangos recsegést hallottunk. Olyan volt, mintha egy fadeszka tört volna szét. Ugyanabban a pillanatban egy elektromos ütést éreztem a jobb kezemben és egy szúró fájdalmat a mutató ujjamban.

A fiúk megijedtek. „Mi történt, Angie?”

Nem válaszoltam, hanem csak úgy tartottam a mutató ujjamat, hogy mindannyian láthatták. Öten közülük megfigyelték, hogyan jelent meg az ujjamon egy kerek duzzanat. Nem piros volt, mint egy égésfolt, hanem szürkén nézett ki. Kb. egy 10 centes nagyságú volt. Egy tökéletesen kerek kör volt egy sötét ponttal a közepében – ismét a hidrogénatom jele.

Valaki mondott valamit a statikus elektromosságról; de mindenkire mély benyomást gyakorolt ez az esemény. Ilyesmi még sohasem történt ott. Al azt tanácsolta nekem, hogy kezeltessem magamat az üzemi orvossal. Azt mondtam neki, hogy ez nem szükséges, mivel semmilyen fájdalmam nincs. Emlékeztem arra, hogy ugyanez történt velem a „csészealjban”, amikor ráadásul egy sokkal nagyobb égési jelet kaptam a bal oldalamon a szívem alatt.

Ők nevettek az én magyarázatomon, és vonakodtak elhinni azt, hogy a hirtelen megmagyarázhatatlan jelenséghez, ami ezt a ritka mintát idézte elő az ujjamon, földönkívüli lényeknek valami köze lenne. Mégis, mélyen a belsőjükben meg voltak döbbenve; és ma bárki közülük tanúsítani fogja az élményem tényét.

A figyelemre méltó égési jel néhány hónapig maradt a mutató ujjamon, mint állandó emlékeztető a láthatatlan látogatók közelségére.

Október második felében Mabel visszautazott New Jersey-be, hogy meglátogassa a rokonainkat. Amikor néhány hónappal később újra megjött, magával hozta édesapámat és édesanyámat, akik szerettek volna egy-két hónapig Kaliforniában maradni.

Mabel telefonált, hogy jó lenne, ha eléjük mennék a Greyhound buszpályaudvarra.

Vágytam már Mabelre és örültem az édesapámmal és édesanyámmal való együttlétnek. Megérkezésük estéjén beautóztam a városba. Olyan vidáman kíváncsi voltam, mint egy gyerek.

Kb. 18 óra volt, és az utcákon nagy volt a forgalom. Miután leparkoltam a kocsimat, odamentem a buszvégállomáshoz. Itt is sietős mozgalmasság uralkodott. Mindebben az izgalomban semmi sem volt távolabb eszemtől, mint  a „repülő csészealjak” és a világűrből jövő látogatók. De amint beléptem a buszállomás bejárati ajtaján, hirtelen megálltam és elámultam – nem tudtam hinni a szememnek. Közvetlenül előttem, az újságos stand felé fordultan egy számomra ismerős arcot pillantottam meg. Nem tévedtem – Neptun volt az !

Felnézett és sötét szemei elárulták nekem, hogy várt rám. Egy szokásos sötét utcai öltönyt viselt és egy aktatáska volt a hóna alatt. Egy puha szélű, sötétkék filckalap árnyékot vetett a szemeire. Ugyanolyan reálisnak hatott, mint minden más személy a pályaudvaron! Ezután a hirtelenül meglepő ijedtség után elindultam felé, hogy köszöntsem őt, de egy erős telepatikus utasítás visszatartott. Vonakodva megálltam, és néztem őt.

Felém fordult, kiegyenesedett, és nem tudtam elkerülni, hogy megállapítsam, milyen nagynak, rendkívülien jól kinézőnek és előkelőnek hatott ő a sietős embertömegben. Nem mosolygott, arca sokkal inkább majdnem, hogy szigorú volt, majdnem mintha bosszús lenne. Vajon én tettem helytelenül valamit? Mabel és a szülők teljesen el voltak felejtve.

Intenzív tekintete továbbra is rám irányult. Kibúvóként, hogy időt nyerjek, odamentem az újságos standhoz , vettem egy újságot és lapozgattam benne. Azt az egyértelmű telepatikus közlést kaptam, hogy ne közeledjek hozzá. Tehát megvártam, hogy ő szólítson meg. De ő ezt nem tette. Míg anélkül, hogy olvastam volna, a magazin egyik oldalára nézve további telepatikus közlésre vártam. Meg is jött! A közlés lényege így szólt: „Orfeo, amikor az előző alkalommal láttál engem, egy kevésbé szilárdan megtestesült jelenség voltam a ti 3-dimenziós világotokban. Az volt a célom, hogy valamilyen fogalmat adjak neked a mi valódi megjelenési formánkról. Ma este azzal szemben teljesen megtestesülve látsz engem. Ha nem tudnád, hogy ki vagyok, nem tudnál megkülönböztetni embertársaidtól. Ma este nem félig fantom vagyok, hanem úgy tudok mozogni az emberek között, mint egy földi. Nem szükséges számodra, hogy beszélj hozzám. Te megtanultad a megértést. Most már tudod, hogy meg tudunk jelenni emberekként, tudunk élni és tevékenykedni, mint ők.”

Hálásan néztem a szemeibe, és éreztem, mint a vele történt előző találkozásomkor, hogy lényeink ismét összeértek. Olyan volt, mintha pillanatokra eloldódtam volna saját személyiségem béklyójától.

Épp ebben a pillanatban vettek engem észre Mabel és a szüleim. Mint az álomban, úgy hallottam, amint kiáltják a nevemet, miközben odarohantak hozzám. Mint egy automata, úgy pusziltam meg Mabelt és öleltem át apámat és anyámat. Ők az egész idő alatt csak csevegtek és fogták a kezemet. Én úgy éltem meg ezt a köszöntő jelenetet, mintha egyfajta kábultságban lettem volna, és alig tudtam, hogy mi is történt ott.

Mindannyian együtt a kijárat felé mentünk, és észrevettem, hogyan követett minket Neptun kis távolságban. Amikor elértük az ajtót és épp ki akartam nyitni, Neptun előre nyújtotta karját, és kinyitotta azt nekünk. Ez még nagyobb csodálkozásra késztetett engem; mert ez azt jelentette, hogy ő a fizikai világban tudott úgy működni, mint egy földi ember. Kint néhány lépést ment balra, majd megállt. Ott kinyitotta aktatáskáját, és kivett belőle egy doboz cigarettát. Kivett egyet a dobozból, majd a dobozt visszatette az aktatáskába. Aztán anélkül, hogy a szájába vette volna, eldobta a szálcigarettát a csatornába.

Én is épp szívtam egy cigarettát. Neptun cselekedetét követve én is eldobtam az enyémet.  Mabel észrevette szétszórtságomat és figyelemre méltó viselkedésemet. Ránézett Neptunra, majd rám és megkérdezte: „Ki ez az ember, és miért néz úgy minket?”

Én nem válaszoltam semmit a kérdésére, mert túl zavart voltam ahhoz, hogy magyarázatot tudtam volna adni. Csak annyit mondtam: „Gyere tovább Mae, beletesszük a koffereket a kocsiba!”

Ő észrevette, hogy itt valami nem stimmelt, és éreztem, hogyan mustrálgat engem csodálkozva a három arc. Egy kicsit ügyetlenül bocsánatot kértem komikus viselkedésemért. De a hazaúton le tudtam gyűrni önmagamat, és rendesen fogadtam őket, megmutatva nekik, mennyire szívből örülök, hogy itt vannak.

 V.

 A MÚLT SOSEM HALOTT!

A karácsony vidám, ünnepi hangulatával jött el és a szokásos üzleti nyüzsgéssel. Időközben minden újra a normális menetében folyt, és nem voltak további kontaktusaim. A „repülő csészealjak” úgy nézett ki, eltűntek az égről. Mindenesetre az újságokban már szinte egy cikk sem jelent meg észlelésekről. Elkészítettem az én „A 20. század újságja” c. lapomnak a kéziratát, de nem volt meg a bátorságom ahhoz, hogy kinyomtassam.

Mabel kitartott véleménye mellett: „Orfi, ha ezt megjelenteted, az emberek biztos azt fogják gondolni, hogy teljesen megbolondultál. Miért nem felejted el ezt az egészet? Úgyse jön ki belőle semmi jó. Most minden olyan simán megy. Mindkettőnknek van munkája. A gyerekek elégedettek. Engedd már, hogy így menjen sorunk tovább!”

„De Mabel”, vetettem közbe, „hát nem érted? Hiszen ezek mind az én igaz élményeim. Kötelességem, hogy továbbadjam azt, amit tudok!”

„És azt mondod, hogy ezt megköszöni neked valaki? Szeretnéd, ha kinevetnének, kigúnyolnának és bolondnak vagy pszichopatának bélyegeznének meg? Gondolj csak vissza! Hogy mi mindent beszéltek rólad az emberek, amikor annak idején elbeszélted a csészealjban megtett utazásod ragyogó történetét! Mi más lett annak a végeredménye, mint gúny! Még akkor is, ha tényleg átélted azokat, - el kell felejtened, Orfi! Már csak a családod kedvéért is. Felejts el mindent! Engedd, hogy boldogok legyünk és élvezhessük az életet!”

És bár éreztem, hogy ezzel becsaptam Neptunt, hagytam, hogy múljanak a dolgok, és nem fáradtam azért, hogy kinyomassam történetemet. 1953 újévének napján életünk valóban olyan sima és örvendetes volt, hogy elhatároztam, hogy mindent elfelejtek, ami azt a világot illeti, és törlöm tudatomból az 1952-es évben szerzett hihetetlen élményeimet. Legyenek azok a holt múlté.

De az 1952-es év eseményei nem akarták, hogy eltemessék őket. 1953. január végén az újságok címoldalai új, szenzációs „csészealj”-történeteket közöltek. A Légierő olyan tudósításokat hozott nyilvánosságra, hogy számtalan repülő korongot és különös fényköteget láttak volna Korea fölött.

F 94-es Starfire repülőgépek kerültek több „csészealj” közelébe, és pilótáik egyike elektromágneses radarblokkolást kapott. Észak-Japánnak is sok észlelése volt.

Ezek a tudósítások megszüntették nyugalmamat. Éjszakánként gyakran kimentem a házból és fürkésztem az eget. Gyakorta láttam fenn korongokat, mint elhúzó fényeket. Aki csak úgy véletlenül látta volna őket, nem is nézett volna jobban oda, hanem azt gondolta volna, hogy a szokásos repülőgépek fényeiről van szó. És miután a mi lakásunk több nagyobb repülőtér közelében volt, ott majdnem minden időben lehetett látni repülőgépet. Sose lettem volna képes a „csészealjak” fényeit megkülönböztetni más repülőgépek fényeitől, ha nem lett volna meg idegrendszeremnek a „csészealjak” elektromágneses sugárzása iránti sajátos érzékenysége. Nos, ekkor kezdtem szégyellni magamat, hogy olyan teljes mértékben megcsaltam azt a bizalmat, melyet Neptun vetett belém. Hiszen ő azt mondta: „Az út meg fog nyílni, Orfeo. Járd azt tetszésed szerint.” Felismertem, hogy eddig megtagadtam ennek az útnak a járását. Kis csoportok előtt tartott néhány előadáson kívül semmi továbbit nem tettem azért, hogy segítsek az embereknek, hogy megértsék az idegen látogatókat. Minden nap egyre jobban felismertem, hogy milyen önző voltam, hogy először magamra és a családomra gondoltam. Végül felismertem, hogy nekem nincs is más választásom.

Jöjjön, aminek jönnie kell, tovább kellett lépnem az élményeim tényeinek nyilvánosságra hozatalában. Ez volt az egyedüli hasznos dolog, amit megtehettem, mondtam magamnak.

Anélkül, hogy tovább beszéltem volna a dologról Mabelnek, fogtam a „20.század újságjának" kéziratát, és megpróbáltam szerencsémet több környékbeli helyi kiadónál. Közülük egyik sem volt bátorító. Ellenkezőleg! Az első, amelyiket felkerestem, nagyon jókedvű volt, és lenézően azt mondta: „Ezt a micsodát itt inkább egy tudományos fantáziaregényekkel foglalkozó folyóiratnak kellene felajánlania, öregfiú, ha nem akar egy kényszerzubbonyban kikötni!”

A következő kiadó, amelyiknél próbálkoztam, úgy vélekedett, hogy a munka nagyon összefüggéstelen. „Maga elfelejti, hogy én nem vagyok író”, válaszoltam. „Én megtettem, amit tudtam, és ebben minden tény benne van.” Ő nevetett: „Ön azt mondja, hogy ebben a tények lennének bemutatva. Egyáltalán valóban tények ezek? Ön azt kezdi ezzel mondani, hogy a leírt események igazak lennének; mégis még mielőtt véget érne az elbeszélés, többször közbeveti, hogy az élmények imagináriusak (képzeltek) is lehetnének. Már a címoldalon ténylegesen megállapítja: ’Ez a történet vagy fantázia vagy valós.’ Hát milyen fajta tények akkor ezek? És hogy tudja elvárni, hogy az emberek ténylegesen megtörtént történetnek higgyék ezt el?”

„Ezekre én mind gondoltam”, feleltem. „Őszintén megmondva az én gondolatom az volt, hogy az újdonságot egészen óvatosan ismertessem. Más szavakkal úgy gondoltam, hogy az olvasóknak előbb még bizonytalanságban kellene maradniuk a történtek valódiságát illetően. Ha az egész dolgot rögtön tényként közvetítjük, akkor az a nem szilárd emberiséget egy túl nagy sokkba juttatja. Ahogy ön maga is mondja, engem be lehetne szállítani egy ideggyógyintézetbe. Ezért véltem úgy, hogy jobb lenne, ha csak fokról fokra derülne ki annak az igazsága, ami az én mondanivalóm.”

Hosszas huzavona után, melyet a témáról folytattunk, beleegyezett, hogy kiadja a munkát, de csak akkor, ha előbb korrektúrára átengedem neki, és megengedem, hogy akár a történet legfontosabb részeiből is törölhessen. Ezt én simán elutasítottam, ő pedig újból megtagadta, hogy bármit is akarna tenni a kézirat olyan voltának kiadásáért, amilyen az akkor volt.

És ez így ment tovább. Az egyik kiadót a másik után kerestem fel ugyanazzal az elbátortalanító eredménnyel.

Végül aztán találtam egy kis kiadóházat, amelyik hajlandó volt az írást úgy kinyomtatni, ahogy én azt megírtam, amennyiben én minden költséget állok, és az összes példányt magam átveszem. Ebbe beleegyeztem. A búcsúnál azonban a kiadó tulajdonosa rázta a fejét, és azt mondta: „Ne vegye rossz néven tőlem, Angelucci úr, ha azt mondom Önnek, hogy nagy hibát követ el ezzel. Nem csak egyszerűen kidobja a pénzét, hanem egyben annak a veszélynek is kiteszi magát, hogy nyilvános gúny tárgyává legyen!”

„Ezt mind kockára kell tegyem”, válaszoltam neki, „de nincs választásom. Nekem nyilvánosságra kell hoznom ezt az újságot!”

Így aztán 1953.február 19-én kikerült ez az újság a nyomdából, a „20.század újságja”-nak első és egyetlen kiadása, ami egy 8-oldalas rövid újság volt, mely szóról szóra leírta az összes olyan élményemet, amelyet a nyilvánosságra hozatalra alkalmasnak találtam. A megkönnyebbülés mély sóhaja hagyta el ajkaimat, amikor megláttam az újságot, hogy ezzel egyik tartozásomat letörlesztettem.

Amikor egy teli kar újsággal benyitottam otthonomba, Mabel egy megvető pillantást vetett az egyik lapra, és egy fotelba dőlt. „Ó, Orfi, ezt nem volt szabad megtenned velünk, ezt nem! Ez dinamit! Ez meg tud semmisíteni minket, a te állásodat, az én munkámat, a gyerekek iskoláját! Ez mindannak véget vethet, amit olyan nagy fáradsággal építettünk itt fel!”

„Sajnálom, Mae”, válaszoltam zavartan, „hidd el nekem, hogy számomra nincs más választás. Nekem úgy kell élnem, ami megfelel az én lényemnek. Ezért kellett ezt megtennem, és remélem, hogy meg fogsz próbálni megérteni engem.”

Mégis tudtam, hogy Mae nem értett meg. Mert amikor az újság példányai az emberek közé kerültek, sok beteljesedett az ő jövendöléseiből. Az emberek kezdtek engem szabályszerűen kinevetni, majd több lap szarkasztikus cikkeket közölt rólam és élményeimről, az éltes megjegyzéssel, hogy „még nem gyűjtöttem össze mindent”. Bárki elhiheti nekem, mindezt nem volt könnyű elviselni. És különösen a családom miatt fájt ez nekem. A fiúkat az iskolában könyörtelenül ugratták, Mabel meg a munkahelyén a büfében vált az összes olyan csípős vicc céltáblájává, melyeket rám mondtak. Mégis a hatás nem csak negatív volt. Néhány ember komolyan érdeklődni kezdett. Ekkor újból beindítottam heti előadásaimat a klubházban, és az összejöveteleken terjeszteni tudtam az újságot.

Amikor aztán egyre több ember mutatott érdeklődést és az újságomat már nem viccként fogták fel, kezdtem remélni, hogy mégsem volt minden hiába való.

És ami még fontosabb volt: ismét szembenézhettem magammal a tükörben és boldog voltam avval a gondolattal, hogy íme mégsem egészen okoztam csalódást a világmindenségbeli látogatóknak.

 VI.

 REPÜLŐGÉPEK TŰNNEK EL!

Nem sokkal újságom megjelentetése után a „csészealjakkal” szerzett élményeimnek egy új vonatkozása fejlődött ki. 1953. március 3-án délután egyedül ültem a konyhában és olvastam. Eközben tompán hallottam egy repülőgép egyenletes dübörgését, ami eltartott egy darabig. Úgy hallatszott, hogy a hang nyugatról jön. Lassan ráeszméltem, hogy ez a hang túl egyenletes és monoton volt ahhoz, hogy egy hagyományos repülőgéptől jöjjön.

Kíváncsian felálltam és kinéztem az ajtón. Észak felől láttam közeledni valamit, ami úgy látszott, mint egy normális kis alumínium-repülőgép. A lakásajtótól, amely előtt álltam, a jármű hangján nem lehetett semmi szokatlant megállapítani. Ez a közvetlen közeledés normális crescendo-ja volt. Néhány lépést kifelé mentem, és figyeltem, hogy száll el a gép épp a fejem fölött, amíg majdnem a nap előtt járt – aztán a repülőgép csodálatos módon hirtelen már nem volt ott! Ugyanolyan titokzatosan szűnt meg hirtelen a motorzaj is. Nem láttam többet a repülőgépet és egy kicsit zavartan visszamentem a házba. A jármű nyilvánvalóan nem repülő korong volt, hanem egy hagyományos repülőgéptípus, mert semmilyen kellemetlen fizikai tünetet nem észleltem, amilyent egy repülő korong mindig kivált az én testemben.

Négy nappal később kb. 17 órakor Jane Vanderlick kíséretében voltam, aki a Los Feliz színház kávézójának alkalmazottja. Útban voltunk a kávézóhoz, amit Jane azon a napon egy félórával hamarább akart kinyitni. Nevetgéltünk és csevegtünk. Akkor Jane a közelben egy repülőgépet látott meg az égen, amely dél felé repült. Egy hagyományos, szokásos típusú repülőgépnek tűnt. De Jane azt mondta: „Ez talán egy „repülő csészealj”, Orfeo.” Én azt hittem, hogy ugratni akart, és azt válaszoltam: „Nehogy már még te is, Jane!” De a szemei komolyan pillantottak: „Valóban így gondolom, Orfeo. Ebben a repülőgépben van valami figyelemreméltó.” Én csak ekkor figyeltem meg jobban a repülőgépet. Egy pillanattal később be kellett ismernem, hogy valóban volt valami szokatlan benne. Rendkívül matt és elmosódott volt, és nem verte vissza a lemenő nap fényeit, amit normál esetben meg kellett volna tennie.

Amíg még mindketten bámultuk a repülőgépet, hirtelen eltűnt a szemeink elől a tiszta, felhőtlen égen! A motorzaj ugyanolyan hirtelenséggel szűnt meg. Mindketten állva maradtunk. Jane rám meredt. „Mi történt ezzel a repülőgéppel, Orfeo?”

Én ráztam a fejemet és lassan válaszoltam: „Tulajdonképpen senkinek sem akartam elmesélni, Jane; de négy nappal ezelőtt pontosan ugyanezt éltem át én is. Én sem tudom, hogy ez mit jelent.”

Néhány percig ott álltunk és az eget kémleltük hasztalan az eltűnt repülőgép nyomát keresve. Kértem Jane-t, hogy jegyezze meg a különös eset minden részletét. Ezt megígérte nekem. Ha valaki ma megkérdezi őt, pontosan úgy fogja igazolni az élményt, mint ahogy én itt elmondtam.

Egy pár nappal később egy csoport munkással ültem együtt a Lockheed üzemében. Délután 15 óra 55 perc volt. A műszakváltásra vártunk, hogy aztán mi kezdjünk dolgozni. Az én jó, de teljesen szkeptikus barátom, Richard Butterfield is ott volt. Amíg mellékes dolgokról csevegtünk, a dombok fölött egy látszólag szokásos kétmotoros repülőgép tűnt fel.

A jármű felkeltette Butterfield figyelmét. Felemelkedett a padról és révülten bámulta. Viselkedése azonnal Jane Vanderlick néhány nappal azelőtti magatartására emlékeztetett engem. Az ő szemeit ugyanúgy vonzotta a különös repülőgép, mint most Butterfieldét. Rám valahogy ezek közül a repülőgépek közül egyiknek sem volt hatása. Az összes jelenlévő észrevette, hogy Butterfield hogy elmélyült a kis repülőgép figyelésében. Néhányan elkezdtek nevetni és cukkolni kezdték őt. Még emlékszem, hogy hogyan kiáltott az egyik: „Nézd már, ő még sohase látott repülőgépet!” De Butterfield nem hallgatott erre. Végül inkább magának mondta, mint felénk, hogy „mi lehet ez?”

Több hang szólalt meg segítőkészen és vélte gúnyosan-okosan, hogy biztos bajban van rossz szemei miatt és el kéne mennie az optikushoz. Az egyik fickó durván így szólt: „Ugyan már, minden hülye láthatja, hogy az semmi más, mint egy hagyományos kétmotoros repülőgép!”

Én nem szóltam semmit; mert időközben megállapítottam, hogy milyen rendkívül matt és lapos a jármű felülete, és hogy nem verte vissza a délutáni nap sugarait.

Hirtelen egy rövid villámlás támadt, ami úgy tűnt, hogy beborította az egész repülőgépet. A villámlás után a repülőgépből többé semmi sem volt látható az égen. Motorjainak dübörgése is megszűnt.

A csoportból sokan látták a jelenséget. Mindannyian megijedtek, zavartak voltak és beszélni kezdtek, magyarázatot keresve arra, ami történt. Mások tovább bámulták az eget és keresték az eltűnt repülőgépet.

Butterfield dörzsölte a szemét, mint akit elvakítottak. Úgy tűnt, nehezére esett, hogy visszahelyezkedjen ebbe a normális világba.

Nem sokat beszélt, de még sokkal azután, hogy elmentünk a munkánkra, mélyen gondolataiba merültnek látszott.

Én nem adtam semmilyen magyarázatot; mert a repülőgép hirtelen eltűnése egy világos villámban egy új tapasztalat volt számomra. Ide-oda rakosgattam az elmémben ezt a dolgot, ugyanúgy, mint azt a két előző élményt, amelyeknél láttam, hogyan tűntek el repülőgépek egyszerűen a semmibe. De túl sokat nem gondolkoztam ezeken az eseteken, hisz már a kelleténél jobban el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam megoldani a földönkívüliekkel történt korábbi élményeim rejtélyét, anélkül, hogy új problémákat vegyek fel hozzájuk.

A legtöbben, akik látták, hogy tűnt el a repülőgép, egy hét múlva vagy elfelejtették az esetet, vagy kigondoltak maguknak egy kielégítő magyarázatot. Ebből megláttam azt, hogy az emberi szellem semmit sem szeretne elhinni, amit nem ért. Inkább meg szeretne mindent így vagy úgy magyarázni, mintsem hogy szembenézzen az ismeretlennel.

A rákövetkező hetekben egyre többet incselkedtek velem. Néhány munkatársam még azt is állította, hogy hazudoznék azért, hogy olcsó módon ismertté váljak. Ó milyen szívesen ejtettem volna az egész ügyet, mint egy izzó széndarabot, ha nem lettem volna annyira mélyen eltelve a hűség és felelősség érzésétől azok iránt a nagyobb lények iránt, akikről sem nekem, sem pajtásaimnak nem volt igazi fogalmunk!

Mivel a helyzet számomra a gyárban egyre kellemetlenebbé vált, végül is elhatároztam, hogy felmondok; mert időközben az élményeim egész Dél-Kaliforniában meglehetősen ismertté váltak, és állandóan nevetgéltek rajtam. Beláttam, hogy vagy hallgatnom kell a világmindenségbeli látogatókról, vagy fel kell adnom a munkámat.  Az utóbbit választottam.

Az üzemben töltött legutolsó három hetem meglehetősen érdekesen telt. Augusztus 14-én Ernie Oxford és én az épületen kívül dolgoztunk egy repülőgép-alkatrészen. Mint mindenki más, amikor egyedül volt velem, ő is újra gyötörni kezdett az űrhajósokkal és csodás történetemmel a „20.század újságjá”-ból. Kihívóan magyarázta nekem, hogy sem ő, sem a lánya nem tudnak elhinni egy ilyen történetet.

Azt mondtam neki, mindenkinek legfőbb joga, hogy csak azt higgye el, amit el akar hinni. Majd hozzátettem, hogy jobb lenne, ha hagynánk ezt a témát és a munkánkra koncentrálnánk, ami előttünk állt. De Ernie nem tudta abbahagyni. Egyre másra hangsúlyozta, hogy milyen nagy hibát követek el.

Mialatt így ’kezelt’ engem, a Burbank-hegyek irányába néztem, és épp megláttam az egyik hegygerinc fölött egy „repülő csészealjat”. Megérintettem Erniet a vállánál és rámutattam a „csészealjra”. Ő elejtette szerszámait és rámeredt a látványra. Don Qwinn, aki a közelben dolgozott, meglátott minket, hogy az égre nézünk, és odaszaladt. Amíg figyeltük a tárgyat, az egyszer csak hirtelen megfordult és eltűnt. Ernie egyre csak azt kérdezte: „Hol maradt?” Ezután az élmény után egy időre csendben maradt. De aztán elkezdett újból csak a „csészealjakról” beszélni és semmi másról. Az én történetemet még mindig nem hitte. De most már tudta, hogy valóban látott egy „csészealjat”.

Pénteken, augusztus 21-én 21 óra 15 perckor az egész csapat szorgalmasan dolgozott. Én egy repülőgép-alkatrészen dolgoztam, és egészen arra figyeltem. Hirtelen egy remegés futott át a testemen. Tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet. Letettem a szerszámaimat és odasiettem a nagy kapuhoz, ami csak néhány centiméterre volt nyitva. Amint kipillantottam az éjszakába, megláttam az égen egy fényt, mely úgy tűnt, hogy a gyárhoz közeledett.

Amíg néztem, a fény megállt a levegőben és megváltoztatta színét borostyánról vörösre. Pontosan tudtam, hogy mi volt az. Kiáltottam néhány munkatársamnak, hogy jöjjenek oda. Egész sokan szaladtak oda; kitártuk a kaput és kiléptünk a szabadba. Ezért mindenki meg lett jutalmazva a látvánnyal, aki odajött. Az összes férfi látta a vörös korongot, amelyik fenn lebegett az égen. Míg ők figyeltek, rápillantottam arcaikra és mély benyomást tett rám az, amit láttam. Egy pillanatra, mintha elváltoztak volna. Csodálkozás, tisztelet, hit volt leolvasható az arcukról.

Így hirtelen felismertem azt a tényt, hogy milyen sokat számít már egyetlen korongnak a puszta látványa is egy sereg ember gondolkodásmódjára nézve.

Mialatt figyeltem a reakcióikat, hirtelen mind megfordultak, és kérdően néztek rám. Én rápillantottam az égre, és láttam, hogy a korong eltűnt és már csak a hold és a csillagok világítottak. Hova tűnt a korong, kérdeztem, és mindannyian beszélni kezdtek.

A sok megnyilatkozásból azt vettem ki, hogy a „csészealj” elszállt egészen a Hold alá. Legalábbis úgy nézett ki. Onnan felemelkedett és aközben színét megváltoztatta vörösről borostyánra. Végül ezüstössé vált, mint a hold. Amíg egyre magasabbra hágott, színe a holdétól nehezen volt megkülönböztethető, úgy, hogy nem tudták megmondani, mi is történt azután valójában. Mindenesetre eltűnt. Mindez lejátszódott, amíg én a munkatársaim arcait figyeltem.

Aztán újból dolgozni mentünk, és mindegyik férfi csendesen elmerült a gondolataiba. A tízperces szünetben azt mondtam nekik, hogy a következő nap este mindannyiukat meg fogom kérni, hogy mesélje el a történetet, amit az imént átélt.

Mindegyikőjük aztán pontosan ugyanazt a történetet mesélte el. Összesen tizenketten voltunk ott férfiak. Sajnos két nevet elfelejtettem. De a többi 9 munkatárs neve a következő: Dave Donegan, Al Durand, Dave Remick, Michael Gallegos, Richard Becker, Richard McGinley, Bruce Bryan, Ernie Oxford és Louis Pasko. Ezen férfiak mindegyike igazolni fogja ennek az észlelésnek a részleteit. A jelenség nem gyorsan játszódott le, mindenkinek volt elég ideje, hogy részleteket figyeljen meg, és bevésse azokat emlékezetébe.

Mindannyian úgy gondolták, hogy egy „repülő csészealjat” láttak. Én ezáltal olyan helyzetbe kerültem, hogy azzal a bizonyossággal hagyhattam el a munkahelyemet, hogy az az élményeimről szóló tudósítás, melyet lelkiismeretesen nyomattam ki a „20.század újságjá”-ban, végre elvesztette a valótlanság szégyenfoltját.

Tizenkettőnk közül ketten voltak, akikre a történtek különösen mély benyomást gyakoroltak : Ernie Oxford és Michael Gallegos. Ők ugyanis látták, hogy én előbb letettem a szerszámaimat és úgy mentem a kapuhoz, mintha egy láthatatlan erő hívott volna. Ők azt mondták, hogy én mintha igézet alatt cselekedtem volna. Mindketten önkéntelenül is követni akartak engem, de mégis a helyükön maradtak, míg csak hívtam őket. Mindketten azt állították, hogy valamilyen hírt kellett kapnom a korongról. Amikor elmondtam nekik, hogy csak egy testi reakcióról volt szó és egy mély intuitív érzésről, mely szerint űrlakók lennének a közelben, azt hitték, hogy valamit eltitkolok előlük. Mert azt mondták, hogy abban a pillanatban ők is éreztek valami leírhatatlant. Ezen megjegyzésüket nagyon szívesen vettem tőlük és boldog voltam, hogy immár nem vagyok egyedül az élményemmel.

Augusztus 28-án, pénteken volt az utolsó munkával töltött éjszakám a Lockheed-nál. Kint dolgoztam egy repülőgép-alkatrészen. Ez alkalommal Don Qwinn volt a segítőtársam. Ő hitte el a legkevésbé az én „csészealj”-élményeimet és nem tudta megállni, akárcsak a többiek, hogy ne arról beszéljünk, amikor együtt voltunk. Most újból azt mondta nekem, hogy milyen nagy hibát követek el, hogy feladom a munkahelyemet és általánosan nevetségessé teszem magam.

De én már hozzá voltam szokva az ilyen szöveghez és hagytam, hadd beszéljen. Eközben felnéztem az égre, és megláttam, hogy egy ezüstös korong repül délkelet felé a hegygerinc mentén. Rögtön felhívtam rá Don figyelmét. Ő letette a szerszámját és az égre meredt. És akkor elkezdett kérdezni. Tudni akarta, hogy mi az. „Miért viselkedik így? Hogy tud ez csak úgy lebegni a levegőben?” Én nem válaszoltam egyik kérdésére sem.

Hirtelen eltűnt ez a „csészealj” is. Szegény Don, ő csak meredt most rám hitetlenül és zavartan.

Elismerte, hogy ilyen fajta repülést még sosem látott, és nem is hallott ilyenről. Mégis azzal a magyarázattal, hogy egy „repülő csészealj”-ról volt szó, nem értett egyet. Egyszerűen nem egészen tudott hinni a saját szemeinek sem. Látni tehát nem mindig jelent rögtön hinni-t is. Hisz én is láttam, hogy más személyek is valójában láttak egy „csészealjat”, de utána mégis ellenálltak annak, hogy higgyenek a saját szemüknek.

Abban az augusztusban több olyan különleges eset történt, mint amilyeneket itt ebben a fejezetben ismertetek. Ugyanígy augusztusban megjelent egy sokatmondó újságcikk az International News Service-ben, amely újra azokat az eseteket ébresztette fel bennem, amelyekben repülőgépek tűntek el titokzatos módon a levegőben a semmibe. A következő tudósításról volt szó:

REPÜLŐGÉP-ÉSZLELÉSEK AZ ÉSZAKI-SARK  FÖLÖTT

Washington, augusztus 1. (INS) A Légierő egyik szóvivője ma arról tudósított, hogy az elmúlt év folyamán kb.12 ismeretlen repülőgép repülte át az amerikai védelmi övezetet az Északi-sarkon.

A szóvivő azt mondta, hogy a „behatolókat” nem lehetett oroszokként azonosítani és ezért nem lehetne tiltakozást benyújtani a szovjet kormánynak.

A repülőgépek közül némelyeket radar-ernyőkön figyeltek meg, míg másoknál puszta szemmel fehér kondenzcsíkokat lehetett látni. De még mielőtt US harci gépek elkezdhettek volna rájuk vadászni, rejtélyes módon eltűntek a radar-készülékről, ahogy a szóvivő mondta.

Azt állította, hogy az ellenséges „behatolók” Grönlandon és Alaszkán átszelték az amerikai radar-övezet szélét, de hozzáfűzte, hogy máshol is repültek az észak-amerikai kontinens fölött.

A légierő szigorú utasításokat adott ki a pilótáknak, hogy ne lőjenek ismeretlen repülő tárgyakra, mielőtt ténylegesen nem bizonyulnának ellenségnek, vagy egyértelműen azok akarnak lenni, pl. ha egy bombázó amerikai terület fölött repül és már kinyitotta a bombakamráit.

Vajon lehetséges volt, hogy azok a titokzatosan „eltűnő repülőgépek”, amelyeket én láttam, áttörték az Északi-sarkon az amerikai védelmi övezetet?

A következő napon az International News Service (INS) által megjelent egy ellentétes jelentés, amely visszavonta az első tudósításban közölt összes információt.

Ezek az egymásnak ellentmondó tudósítások egy előre rögzített terv szerint követték egymást. Elképesztő természetű, hivatalos „csészealjakról” tett kijelentésekre mindig ellentétes jelentések következnek, vagy az állítások tényleges visszavonása.

Bármennyire is irritálóak és zavaróak az ilyen nyilvánosságnak szánt, egymásnak ellentmondó tudósítások, mégis ez a módszer, amellyel a hatóságok ufo-információkat kezelnek, mindenki számára a legjobb.

Egy kis gondolkodás után ugyanis bárki számára világossá válhat, hogy ilyen megdöbbentő hírek és elbeszélések egy azonnali hatósági csillapítás nélkül könnyen népekre kiterjedő pánik- és hisztéria-kitöréseket idézhetnének elő. Nyilvános hivatalokat táviratok, levelek, telefonhívások és személyes megkeresések özönével valósággal megfojtanának. És az eredmény csak egy még nagyobb zűrzavar lenne.

A földönkívüliek történetében nem fog és nem is tud senki egy végleges döntésre jutni. Személyes hitem, hogy a légierő és más felelős helyek foglalkoznak az űremberek problémájával, és azt pontosan ezen látogatók kívánságának megfelelően kezelik. Minél több gondolkodó ember felfogja ezt a jelentős tényt, annál közelebb jutunk ahhoz az időhöz, amikor eléggé elő vagyunk készítve ahhoz, hogy el tudjunk viselni nagyobb feltárásokat.

Talán helyénvaló itt előadnom az én nézetemet a légi járművek eltűnéséről: én nem hiszem, hogy a hajók dematerializálódnak vagy feloldódnak a semmiben, ahogy az látszik. A hajók főleg egy kristályos anyagból vannak megépítve, és azt a benyomást keltik, mintha teljesen átlátszóak lennének, vagy megfelelő kapcsolással mintha teljesen átlátszatlanok lennének. De ugyanilyen jól meg tudnak jelentetni minden színt is, vagy több kombinált színt. Ez attól az energiától függ, amelyet használnak, és a kristálytest molekuláris összetételének uralásától.

A kristálykorongok számára nem probléma egy hagyományos repülőgép vizuális képeinek a kivetítése és hasonló módon olyan akusztikus rezgések előállítása, mint amilyeneket repülőgépmotorok adnak ki magukból. Ezeket a kivetítéseket aztán a radarernyő könnyen fel tudja fogni.

VII.

 „CSÉSZEALJ”-KONFERENCIA A HOLLYWOOD HOTELBEN

 A Lockheed-nál töltött legutolsó napokban gyakran gondoltam Neptun titokzatos szavaira: „Az út fel fog tárulni, Orfeo. Járj rajta tetszésed szerint!” Majd később azt mondta: „Örülök neked, Orfeo, az érdeklődők egyre növekvő száma miatt.”

Aztán az utolsó prófétai szavai ezek voltak: „Erő és bátorság fogja azokat az embermilliókat megtartani, akik fel fognak emelkedni, hogy kiállják a nagy harcokat, a győzelemre meglévő csak egészen csekély kilátás ellenére.”

Való igaz, gondoltam, az út fokozatosan szélesedett. Az idők folyamán új megértéssel és egyre növekvő ismerettel közeledtek hozzám az emberek. És minél többet tudtak meg az emberek az én élményeimről, annál többen kezdtek telefonálni nekem, írtak, vagy személyesen látogattak meg, és többet akartak tudni a világmindenségbeli látogatókról.

Folytattuk a rendszeres összejöveteleket a Los Feliz klubházban. De amikor aztán a vendégek száma nőtt, a klubház olyan sok ember számára már nem volt elég nagy ahhoz, hogy mindenkit be tudjon fogadni. Akkor Max Miller, a Flying Saucer International, egy a „csészealj”-jelenségek tanulmányozására alakult szervezet vezetője és Jerome Criswell, a jól ismert újságíró és TV-s „próféta” azt ajánlották nekünk, hogy heti összejöveteleink számára béreljük ki a zenetermet a híres, régi Hollywood Hotelben. Így ott találkoztunk több hónapon keresztül minden vasárnap este vagy délután. Véleményeket cseréltünk ki, és előadások hangzottak el az elragadtatott közönség számára a „repülő csészealjak” jelenségeiről.

Egyenesen paradox volt, hogy abban a pillanatban, amint megnőtt az általános nyilvános érdeklődés a „csészealjak” iránt, a sajtó, a rádió, a televízió és más hírközlő eszközök megmagyarázhatatlan módon hirtelen elhagyták tudósításaikból a „Repülő Csészealjakat”Még a tudományos fantáziaregények másodrangú írói is száműztek minden szót erről az ő ’Félelmek Lexikonja’-ból. Így a közönség kényszerítve volt arra, hogy maga keresse meg a világossághoz vezető utat. És meglepő módon ezáltal épp azok az emberek kaptak szabad utat a munkához, akiknek tényleges kontaktusuk volt a földönkívüliekkel, anélkül, hogy hivatalos hírközlők akadályozták volna őket a helytelen és eltorzított közlésekkel.

Gerald Heard, Frank Scully és Donald Keyhoe ismert nevek voltak azoknál az embereknél, akik érdeklődtek a „csészealjak” iránt. Ezek a férfiak a Fate magazinnal és Ray Palmerrel együtt nagyon fáradoztak azért, hogy felhívják a közönség figyelmét arra a megdöbbentő tényre, hogy világunkat valószínűleg más bolygók lényei figyelik. Most pedig ráadásul még több ismeretlen ember is fellépett, és kinyilvánította, hogy ténylegesen kapcsolatba került a világmindenségbeli látogatókkal. Hozzájuk tartozott George van Tassel, Truman Bethurum, George Adamski, George Williamson és Alfred Bailey. Viszont az a kevés újság, ami egyáltalán történeteket közölt ezekről az emberekről, gúnyolódó hangnemben tette ezt.

Vasárnap délutánonként tehát a Hollywood Hotelben beszéltem az emberekhez. Tudtam, hogy hallgatóim türelmesen várták a földönkívüliekkel szerzett élményeim világos, tömör beszámolóit. Azonban gyakran csalódniuk kellett. Mert amikor felléptem a pódiumra, sokszor különös változáson mentem keresztül. Olyan volt, mintha egy másik személyiség árnyékolt volna be, valaki, aki tudott minden választ. De a válaszok nem az én megszokott angol vagy olasz nyelvemen születtek, hanem egy idegen, félig elfelejtett nyelven. Én meg aztán azon fáradoztam, hogy a gondolatokat angolra fordítsam, és gyakran nem sikerült tisztán és pontosan beszélnem. Így én, aki majdnem megértettem a világegyetem működését, gyakran nem voltam képes arra, hogy elmagyarázzak róla valamit.

Mégis, a rövid és világos beszédre való gyakori alkalmatlanságom ellenére is az összejövetelek vonzereje nőtt és a hallgatók száma is gyarapodott.

És akkortájt támadt Max Millernek az az ötlete, hogy egy „Csészealj”-konferenciát rendezzen. Én ezt egy nagyszerű gondolatnak tartottam. Több más személlyel együtt rögtön lelkesen terveket kezdtünk szőni. Elhatároztuk, hogy a konferenciát a Hollywood Hotelben fogjuk megtartani, mert a terem sok helyet kínált, és ott nagyszámú hallgatóságot lehetett jól elhelyezni.

Különböző nagyságú „csészealj”-fotókat, űrhajók modelljeit, könyveket, folyóiratokat és „csészealjakról” szóló brosúrákat állítottunk ki körben a terem falaira, és sok nyomtatott programot küldtünk szét, melyek bejelentették az eseményt. Meghívókat is küldtünk minden olyan személynek, aki különösen segítőkésznek mutatkozott a „csészealjak”-ról és a földönkívüliekről szóló információk feltárásában és terjesztésében, hogy tartsanak beszédet a konferencián.

De a pozitív reagálások ezekre a meghívókra meglehetősen lehangolóak voltak. Egy szűk héttel a konferencia megnyitása előtt úgy nézett ki, hogy azok közül a szónokok közül, akikkel számoltunk, egy sem fog megjelenni. Max nagy nyomás alatt volt. „Azt hiszem, minden félresikerül, Orfeo”, mondta leverten; „ez a konferencia a legnagyobb leégés lesz.”

Mégis, amikor rá néztem, hirtelen egészen szilárdan meg voltam arról győződve, hogy még minden jóra fog fordulni. Azt válaszoltam: „Fel a fejjel, Max! Sokkal jobb lesz, mint ahogy azt valaha is álmodtuk.”

Előrejelzésem teljesen helyesnek bizonyult. Minden szónok megjelent a konferencián, akit meghívtunk, és még egy párral többen is. A meghívott előadók között volt Frank Scully, Arthur Joquel II, George van Tassel, George Adamski, Truman Bethurum, John Otto von Chicago, Harding Walsh, és egy titokzatos Dr.X, aki hosszasan és ékesen beszélt a „csészealjakról”. Beszédének befejezése után rögtön elhagyta a helyszínt, és soha, senki nem fedte fel, hogy ki is volt ő valójában és honnan jött, bár sokan keresték utána, mivel közölt néhány sokkoló dolgot.

Majdnem mindegyik előadó elmondta, hogy pénteken ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy eljöjjön ide – tehát 2 nappal a konferencia megnyitása előtt. Talán a világűrbeli látogatók működtek közre ebben, az ő sajátos, kifinomult módszereikkel?

A konferencia mindenesetre óriási siker volt. 3 napon és éjen át özönlötte el az embertömeg a Hollywood Hotelt, a körötte lévő gyepfelületeket és a Hollywood boulvard-t is beleértve. A látogatottság ténylegesen olyan nagy volt, hogy a második napon már sürgetve kértem Max-ot, hogy állítsa le a konferenciáról szóló minden ismertetést és bejelentést.

Los Angelesből néhány nagyobb újság tudósított a konferenciáról. De mindegyik újsághír, mint ahogy szokásos, gunyoros volt. Egy pár kisebb hecclap meg úgy próbálta beállítani az egészet, hogy csak a pénzszerzés volt számunkra a lényeg.

A konferencia fárasztó volt. Én éjjel-nappal talpon voltam, és gyakorlatilag alvás nélkül dolgoztam. Ha épp nem tartottam előadást, emberekkel voltam körülvéve, akik vég nélkül kérdésekkel bombáztak. Sokan voltak a szkeptikusok, és rögtön támadták az ügyünket. De az összes 10 hónap alatt, amíg az összejöveteleken beszéltem, és a három felőrlő konferencia-nap alatt sem veszítettem el soha a türelmemet és a jókedvemet. Egy – a saját tudatomon túli – erő, amely kívül esett önkontrollomon, végig vitt a megerőltetéseken és viharokon.  A kritikus pillanatokban, amikor az fenyegetett, hogy  a kikérdezés vagy megzavarás legyűr engem, a béke és nyugalom egy hulláma vett rajtam erőt és megerősített minden helyzetre.

Mégis, a konferencia utolsó estéjén ez az erő, amelyik olyan sokáig erősített engem, hirtelen felmondta a szolgálatot, és elvesztettem a türelmemet. Egy egyedülálló nő különösen makacsul viszonyult hozzám, beszorított a sarokba, szidalmazott és bibliai helyekkel vagdalkozott. Ő volt a hibás azért, hogy elvesztettem önuralmamat. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy nekem nincs igazam, és ő áll az igazság oldalán. Könyvei, rajzai és bibliaversei voltak, hogy ezt bebizonyítsa nekem. Amikor aztán végül is szó szerint fújtatni kezdtem, magához vette cókmókját és távozása közben még teli örömmel azt kiabálta, hogy az én dühöm egyedül is azt bizonyítja, hogy az ördög egyik eszköze vagyok. Egy órán belül többször is elvesztettem az önuralmamat.

A konferencián a legkínosabb tapasztalatot akkor szereztem, amikor a materialisták egy nagy csapata molesztált. Makacsul és gúnyosan akartak „történetemnek a gyökeréhez hatolni”, hogy a „józan emberi értelem” általános álláspontjából durva hibákat fedjenek fel.

Az olyan személyek, akik őszintén, nyíltan és becsületesen akarják kutatni az űrlátogatók megjelenését, sohasem szállnak be az ilyen fennhéjázó kihallgatásokra. Ők egyenes, komolynak vélt kérdéseket tesznek fel arról, amit nem egészen értenek. Ezt azért teszik, mert az a tisztességes vágyuk van, hogy megértsék a dolgot, és nem az, hogy meggyalázzák, kigúnyolják és lejárassák azt.

Ez az imént említett különös csoport azzal az elhatározással jött, hogy „leleplezzen” (hatástalanítson) engem. Az ő, még ha csak teljesen lelki síkon is folytatott módszereikkel összehasonlítva a középkori inkvizíciók ártalmatlannak tűnnek. Mint kis ördögök, csacsogták el nekem az elemi fizikát és csak a „vasfüggöny” mögött tudtak feltételezni gyakorlati, intelligens tevékenységet.

Ők tudták (?!), hogy én csak olcsó sikereket keresek a közönségnél, és gátlás nélkül terjesztek hazugságokat vagy más dolgokat az űrlátogatókról, hacsak közelebb tudok kerülni általuk céljaimhoz. A magyarázat szavai ezért ezen emberek számára semmit nem tudtak bebizonyítani, amit nem akartak elhinni.

Már gyakrabban el kellett viselnem ilyen elkeseredett és rafinált kritikát. De ezen az utolsó éjszakán rendkívülien fáradt voltam. Az volt az érzésem, hogy majdnem kimúlok az ilyen mérges támadásoktól, és hirtelen nagyon-nagyon emberinek és lealacsonyítottnak éreztem magamat; közel voltam ahhoz, hogy megint dühben törjek ki. Ekkor egyfajta fátyol húzódott tiszta tudatom elé. A gesztikuláló alakok csacsogó, inkonzekvens árnyékképekké halványultak előttem. Amíg ők folytatták mérges támadásaikat, gondolataim teljes nyugalomban egy jelenetre tértek vissza, amely néhány héttel azelőtt történt. Akkor Los Angelesben, a Comodore Hotelben részt vettem a tudományos-fantasztikus (science fiction) regények szerzőinek egy összejövetelén.

A földönkívüliekkel szerzett élményeim óta kialakult egy érdeklődésem a tudományos fantáziaregények iránt, mert azt találtam, hogy sok tudományos igazság először a tudományos fantáziatörténetekben jelenik meg.

Az említett rendezvényen ennek a területnek sok ismert szerzője volt jelen. Amikor beléptem, épp egy nyílt beszélgetést tartottak a tudományos fantáziatörténetek területén megnyilvánuló tendenciákról, és ezek eladásának új piaci lehetőségeiről, stb.

Valaki a hallgatóságból azt kérdezte: „Miért hagytak föl a tudományos jövőregények szerzői olyan hirtelen azzal, hogy a repülő csészealjakról írjanak? Már csak nem is említik őket!” Egy szónok felülről azt válaszolta, hogy ez a téma tabuvá vált számukra. Egy másik hallgató eztán szívesen megtudta volna, hogy ez miért lett így, mivelhogy a „csészealjak” mégiscsak olyan sok ösztönzést és regénytémát adtak a szerzők számára. Erre a szónok nem tudott kielégítő választ adni; kissé lagymatagon azt magyarázta, hogy a csészealjak most egy túlhaladott témát képeznek.

Én nem voltam megelégedve ezzel a beszélgetéssel, és már épp menni akartam, amikor bejelentették ennek az estének a vendégelőadóját. Ez Gerald Heard volt, tudományos jövőregények híres szerkesztője és az „EGY MÁSIK VILÁG FIGYEL BENNÜNKET?” c. könyv szerzője. Heard úr nagy élénkséggel és mélyreható filozófiával beszélt. Hibáztatta a szerzőket azért, hogy értéktelen termékeket jelentetnek meg, és figyelmeztetett, hogy az olvasó tábor ezt már nem sokáig viseli el és még kevesebbet fog vásárolni. Sok szerző kellemetlenül érintve ide-oda csúszkált a székén. Amikor közeledett ösztönző, gondolkodásra késztető előadásának végéhez, szemei az enyémre tévedtek. Én két társammal eléggé hátul ültem. Nekem feltűnt, hogy fáradtnak és megtámadottnak látszott. Amikor szemeink találkoztak és egymáson maradtak, egyfajta kölcsönös megértés vibrált közöttünk. Olyan volt, mintha fényörvények képződtek volna közöttünk és egyre több kört vontak volna körénk.

Nem egészen tisztán, de még hallottam, hogyan fejezte be beszédét ezekkel a szavakkal: „Itt ebben a helyiségben van valaki – nem tudom, hogy ki ő – de ő fel fogja kavarni maguknak az egész témát.”

Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd hangja szinte sugárzott, amikor még hozzáfűzte: „Ő a felébresztő! Még nem jelent meg a nyilvánosság előtt, de könnyen lehetséges, hogy ráadásul ma este itt tartózkodik ebben a helyiségben. Köszönöm figyelmüket.” És a köztünk kialakult titokzatos fénykörök, melyek irányított mágneses örvények által voltak mozgásban, lassan lecsillapodtak és eltűntek.

Megnéztem a teremben lévő hallgatóságot, de ők már nem érdeklődtek tovább a szónok iránt. Néhányan suttogtak és nevetgéltek egymással. Amikor úgy végignéztem ezen az összejöveteli termen, az a gondolat jutott eszembe, hogy nem volt csoda, hogy a tudományos fantáziaregények kitalálói rémkosztjukkal tabuvá minősítették a csészealjakat. Mert a „csészealjak” oldalán egy akkora tömeg valós szépség és harmónia állt, ami túl szelíd volt a rémületkeltők számára. Ezek inkább a materialistákkal álltak össze, a felforgatókkal, az egoistákkal, és minden alkalommal le akarják győzni azokat, akik a szenzációs „repülő csészealjak”-kal foglalkoznak. De az a gúny, amellyel ezek viaskodnak, saját magukra üt vissza. Mert a valóság csendben elment mellettük, és saját, új frontokat teremtett. Ezeket a regényírókat titkos erők késztették arra, hogy tagadják meg a repülő csészealjakat. És így van ez más fontos információforrással is.

Ez alatt az üdvözletes nyugalmi szünet alatt a tényleges „csészealj”-jelenségeket másoknak, bár tapasztalatlan, de becsületes embereknek engedték át, olyan embereknek, akik kedvtelésből foglalkoztak velük. Kezdetben ezeknek az embereknek nehezére esett, hogy helyesen fejezzék ki magukat. De fokozatosan megtalálják nyelvezetüket, és számuk gyorsan nő. Az űrlátogatók valójában csak a légkört tisztították meg számukra. Ha a hivatásos rémregényírók tovább foglalkoztak volna a „csészealj”-témával, akkor az igazi kapcsolatteremtők sohase tudták volna betölteni feladatukat.

 VIII.

 FELÉBREDÉSEM EGY MÁSIK BOLYGÓN

1953 késő nyarán volt, amikor sor került az éteri lényekkel szerzett legszebb és kinyilatkoztatásokban leggazdagabb élményeimre. Azóta az éjszaka óta, amelyiken a „csészealj”-ban utaztam, életem új felismerések és váltakozó képek kaleidoszkópja volt. Élményeim legmélyebb rétegét szellemem számára pedig csak fokozatosan lehetett feltárni. A tényleges élmény 1953 januárjában történt meg, amikor még a Lockheed-nál dolgoztam. De csak 6 hónappal később támadt fel az emlékezetem arra a hallatlan élményre, amelyben részem volt. Az alatt a közbenső zavaros hat hónap alatt valójában azt hittem, 1953 januárjában hét napon keresztül egy amnézia, egy teljes emlékezetkiesés áldozata voltam. Senkivel sem beszéltem erről, még Mabellel sem; mert az utóbbi hónapokban olyan sok felkavaró, megdöbbentő dolog történt, hogy további komplikációktól tartottam, ha elmesélnék egy olyan élményt, melynek úgy tűnt, nincs magyarázata.

Az alatt a hat hónap alatt sok nagyon különös és nyugtalanító órát éltem át. Egy gyönyörűen szép, félig ismert világról támadt élénk álmaim zavarták alvásomat. Néha remegve és izzadságban fürödve ébredtem fel, és úgy éreztem, hogy közel voltam ahhoz, hogy tudatosan visszaemlékezzek egy kivételesen szép élményre, ami aztán sok mindent megmagyarázna. Nappal folyamán is gyakorta árasztottak el enyhe emlékezések tudatom határáig.

Még felkavaróbbak voltak azok az órák, amikor a Hollywood Hotelben az összegyűltekhez beszéltem. Akkor ugyanis olyan volt számomra, mintha egy nagyobb személyiség valahogyan beárnyékolt volna, egy olyan személyiség, aki se nem az én megszokott angolomban, se nem olaszul gondolkozott, hanem egy idegen nyelven, melyről úgy tűnt nekem, hogy egyszer már ismertem, de amelyre most már nem tudtam visszaemlékezni.

Hogy tisztázzam magát az élményt, vissza kell mennem addig a napig 1953 januárjában, amikor elkezdődött. Azon a délutánon nem mentem dolgozni, mert éppen egy influenza volt mögöttem; de már annyira jobban éreztem magamat, hogy úgy gondoltam, másnap mehetek dolgozni.

Mabel a kávézóban dolgozott és én egyedül voltam otthon. Kb. 16 órakor egy különös, elkülönülő érzés uralkodott el rajtam. Karjaimban és a tarkómon azt az ismerős, különös bizsergést éreztem, ami szokás szerint űrjárművek közeledését jelezte nálam előre. Bosszankodtam ezek miatt a tünetek miatt, és azt gondoltam, hogy azok csak a betegségemnek a következményei. Hirtelen annyira fáradt lettem, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Emlékszem még, hogy megcéloztam a díványt, hogy lefeküdjek oda egy kis alvásra. De hogy elértem-e, arra később már abszolút nem tudtam visszaemlékezni.

A következő eszmélésem egy sajátos „felébredés”, vagy tudatomnak az újra történt elnyerése volt munkahelyemen, a Lockheed Művek műanyagosztályán.

Megdöbbenten és zavartan néztem körül bizonytalanul a gyárban. Ámuldozva ismertem fel munkatársaim megszokott arcait … és észrevettem a kezeimben lévő szerszámokat. Egészen mélyen lélegeztem, és egy jeges zuhany rázta át egész testemet, amikor önkéntelenül úgymond „visszapattantam” az egész jelenettől. Akkoriban nem tudtam miért, de minden olyan reménytelenül hamisnak, primitívnek és durvának tűnt számomra.

Mintha el lettem volna altatva, úgy töröltem meg kezeimmel a szememet, abban a reményben, hogy ezzel eltörölhetem a jelenetet. Akkor hirtelen szédülés ragadott meg; azt hittem, elvesztem az eszméletemet. Dave Donegan, a munkatársam együttérzéssel telve nézett rám. Szemeiben igazi bánat volt. Nem mondott semmit, csak csendben kivette a szerszámot a kezemből és egyedül dolgozott tovább az ő nyugodt, megértő módján.

Egy iszonyú undornak az önkéntelen kitörése jött ajkaimra, egy mindentől való undorodás, amit csak láttam. Olyan érzésem volt, mint a „Sötét Középkor”. Emlékszem, hogy Dave azt mondta: „Van veled valami, öcsi?” Nem válaszoltam; nem tudtam válaszolni. Pánikhangulatban megfordultam és ki akartam rontani az ajtón. Ezen vak igyekezetemben hevesen nekirohantam Richard Butterfieldnek, aki akkor az előmunkás volt az én részlegemben. Valóban nagyon betegnek nézhettem ki, mert gyengén még emlékszem arra, hogy ijedtséget láttam a szemeiben. De rögtön megfogott fixen és egyben jóságosan a vállaimnál, és azt kérdezte: „Angi, Angi, hát mi van veled?” Lihegtem, és az érzéseim teljesen össze voltak zavarodva, nem voltak tiszták. A gondolataim fel voltak dúlva. Csak egy célom volt: ’Ki innen és el erről a helyről!’ De Butterfield jelenléte kiegyensúlyozóan és nyugtatóan hatott a közérzetemre.

Amíg kezei átkarolva tartották vállaimat, megnyugtatóan rám mosolygott. „Egész nyugodtan maradni, Angi, öregfiú!” mondta majdnem gyengéden. „Menj fel és tarts egy szünetet! Egészen szétesettnek látszol.”

Szívélyes köszönetet motyogtam felé és felbotorkáltam a lépcsőn. Hogy mi volt velem valójában, még mindig nem tudtam. Fent ittam egy csésze kávét. Még sose hiányzott ennyire, mint ekkor. A kezeim reszkettek, és testem minden idegporcikája remegett. Amint a forró, aromás folyadékot ittam, megpróbáltam visszagondolni, visszaemlékezni arra, hogy miért voltam annyira összezavart és ingerült. De az utolsó tiszta emlékem a munka közbeni ébredésem előttről az a pillanat volt, amikor a lakásban a díványhoz mentem. A két jelenet közötti periódus egy totális üresség volt.

Egy asztalon megláttam a „Los Angeles Times” egyik számát. Idegesen nyúltam érte, és a dátumra pillantottam. Homlokomon izzadsággyöngyök jelentek meg, mert az újság dátuma január 19-e volt. Tehát 7 nap telt el, amire egyáltalán nem tudtam visszaemlékezni. De az újságon lévő dátum nem akart meggyőzni engem. A lehető legközömbösebb hangon megkérdeztem egy munkást a szomszédos asztaltól. Ő megerősítette az újság dátumát.

Testem hideg verejtékben úszott. Egy pánik szélén álltam. Reszkető kezekkel ültem ott, és alig tudtam lenyelni egy korty kávét. Nem tudtam megérteni, hogy 7 nap és éjjel elmúlt anélkül, hogy az emlékezés bármilyen nyomát hátrahagyta volna a szellememben.

Később, délután, amikor már egy kicsit jobban éreztem magam, ismét lementem a munkámhoz. De nagy erőt kellett venni magamon, hogy felzaklatott bensőm mellett normálisan és értelmesen viselkedjek. Óvatosan és feltűnés nélkül kikérdeztem Dave-t és más munkatársaimat is az eltelt 7 napról. Válaszaikból azt vettem ki, hogy minden nap bent voltam a munkahelyemen és nyilvánvalóan úgy viselkedtem, mint mindig, egészen eddig a különös „felébredésemig” és érzelmi kitörésemig ezen a délutánon.

Otthon Mabelnek nem említettem a megmagyarázhatatlan emlékezetvesztésemet. És ő sem tűnt olyannak, mintha az eltelt héten valami szokatlant vett volna észre a viselkedésemen. Úgy tűnt, hogy én minden nap a megszokott módon viselkedtem. Elfogyasztottam étkeimet, aludtam, elmentem a munkába, újra megjöttem, segítettem Mabelnek a bisztróban, - mint máskor. Ez egyszerűen fantasztikus és hihetetlen volt.

Nem meséltem el senkinek, hogy mi történt velem. De bensőmben meglehetősen zavart voltam és mélyen nyugtalan afölött, hogy 7 nap eltűnt az életemből.

Helyezze valaki magát egyszer az én helyzetembe! Tételezd egyszer fel, hogy ébrenléti tudatod egy egész hétre kitörlődött, úgy, hogy egyetlen egy eseményre sem tudsz visszaemlékezni. Nem lennél te is mélyen nyugtalan? Nem kérdeznéd meg magad, hogy vajon nem vagy-e szellemileg beteg? Bizonyára benned is felmerülnének ilyesfajta gondolatok. És eddig mentem én is a pánikszerű ijedtségtől telt gondolataimban.

De az idő telt, és lassan-lassan újra visszazökkentem hétköznapjaim régi kerékvágásába. Gyakran gyötrődtem azzal, hogy visszanyerjem emlékezetemet arra a 7 elvesztett napra. De ez reménytelennek látszott.

Több hónap eltelt, és beletörődtem, hogy az alatt a hét nap alatt teljesen elvesztettem az emlékezetemet. Az élénk álmok által nem megnyugvó gondolatokon kívül semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.

És akkor jött az az elgondolkoztató éjszaka 1953 szeptemberének első hetén.

Azon az estén szokatlanul  nyugtalannak éreztem magam. Röviddel 22 óra után elhagytam a házat, hogy egy sétát tegyek. Mint mindig, lábaim önkéntelenül a Hyperion Avenue-n lévő Freeway hídhoz vittek. Annak sötét, titokzatos árnyékában mindig jóleső lelki békét találtam. Hiszen itt találkoztam Neptunnal, és beszélgettem vele, egy másik világból származó emberrel!

Minderre kellett, hogy gondoljak, amikor lemásztam a beton-foglalaton a Los Angeles folyó majdnem kiszáradt medrébe. Arra a helyre mentem, ahol Neptun beszélt velem és kétségbeesetten leültem a földre. Fejemet arra a kőre tettem, amelyen ő ült. Gondolatokkal telve néztem föl az égre, a világegyetemben körbejáró végtelen csodákra. Álmodozásba merülve mély béke és belső nyugalom érzése töltött el. A zajos, háborgó Föld minden szomorúságával, vitatkozásával és gyűlöletével távolinak és olyan lényegtelennek tűnt.

Amíg gondolataim ezen a kellemes ösvényen jártak, ismét jelentkezett nálam az a figyelemre méltó érzés, ami mindig az én első érzékelésem volt, mellyel űrbeli látogatókat észleltem. Ez alkalommal ez nagyon megzavart, hisz Neptun azt mondta nekem az utolsó találkozáskor, hogy „jövünk újra, Orfeo, de nem hozzád.” Nem kevésbé volt félreismerhető a különös bizsergés a karjaimban és a tarkómon. Telve reménnyel kutatták szemeim az eget. Semmit sem találtak, ami egy „csészealj”-ra hasonlított volna. A vibráció intenzitása nőtt és körülbelül úgy homályosította el tudatomat, mint azon az éjszakán, amikor először találkoztam „csészealjjal”.

Mint egy álomban, úgy vándoroltak vissza gondolataim ahhoz a titokzatos, 6 hónappal azelőtti hétfő délutánhoz, amikor ugyanúgy éreztem magam, mint most, és elindultam a díványhoz. És most valami egészen csodálatos dolog történt: Elkezdtem emlékezni! Eleinte gyengén és nem egyértelműen, mint az aranyos napsugarak, amikor fekete felhőkön törnek át.

Amikor az emlékezetem visszatért, felidéződött bennem tisztán az a hétfő délután. A díványhoz mentem … szemeim annyira elnehezültek, hogy alig bírtam nyitva tartani őket. Mintha el lettem volna bódítva, úgy roskadtam le a díványra és rögtön mély alvásba merültem!

Végre most emlékeztem arra, hogy aztán felébredtem abból az alvásból! A felébredésem egy különös, csodálatos világban történt! Már nem a Földön voltam; valamilyen fantasztikus átmenet történt meg. Egy óriási, mesésen szép helyiségben ébredtem fel, egy olyan helyiségben, amelynek falai egy válogatott színekben csillogó, éterikus anyagból voltak. Egy luxus-heverőn feküdtem. Félig éberen lenéztem testemre – egyáltalán nem az én régről ismert testem volt; az sohasem volt ilyen tökéletes alakú, sem ilyen gyengéd színű húsból.

Láttam, hogy csak egy finom fehér ruhát viseltem, ami szorosan illeszkedett, és betakarta a mellemet, a testemet és combjaimat. Egy finomat kötött aranyöv vette körül a csípőmet. Bár úgy tűnt, hogy az öv nehéz, kovácsolt aranyszemekből készült, nem éreztem súlyt. Új testem csodálatosan könnyen és éterien érezte magát és vibrált az életerőtől.

Teljes tudati állapotot azért nem értem el azonnal. Az első gondolataim az abban a csillámló világban történt felébredésemkor ködösek voltak. Valahogy az a gondolat szilárdult meg bennem, hogy épp akkor gyógyultam fel egy hosszú, nehéz betegségből. Így egyfajta kellemes letargiában feküdtem ott, amilyennek az ember egy nehéz betegség után örvend. Mindenféle ellenőrizetlen gondolatok vonultak át a tudatomon. Minden olyan új és olyan más volt, és számomra mégis elképesztően ismerős. Pompás új testem nem az én testem volt, és mégis az volt! Az igen finom helyiség az éteri, lágyan izzó színeivel olyan szép volt, amilyent a Földön sose tudtam volna magamnak még csak álmodni sem, egyben mégse volt számomra furcsa vagy idegen. Csak egy dolog tűnt számomra tényleg idegennek: messze kint, az ablaktalan helyiségen kívül egy távoli dübörgés szakadatlan gördülését hallhattam. Különös módon ez a dörgés nem töltött el félelemmel, mint ahogy a múltban az mindig megvolt.

Fokozatosan elillantak azok a sötét ködök, melyek körbevették tudatomat. Hihetetlen emlékezések szálltak fel bensőmből; emlékezések egy másik világra, egy másik népre, egy másik életre! Elvesztett horizontok, elfelejtett képek jöttek a tudatomba.

Felismerem újra ezt a világot, gondoltam elragadtatva. Ugyanolyan módon emlékszem rá, mint ahogy egy elítélt fogoly emlékszik a napfényre, a fákra és a virágokra kint a világban, miután egy örökkévalóságig feküdt egy sötét, gyűlölt börtönben, láncokra verve. Ez az én valódi világom, ez az én igazi testem, gondoltam. Korábban el voltam merülve egy dimenzióban, amit időnek hívnak, és fogva voltam egy visszataszító országban, amit Földnek neveznek. De most valahogy újra hazajöttem. Itt minden jókedvű, békés, harmonikus és hihetetlenül pompás. Az egyetlen, ami még zavar, egy homályos fél-emlékezés egy szerencsétlen árnyékra, akit Orfeonak hívnak, és akit egy materialista börtönvilágban, a Földön tartanak fogva.

Amíg még nyomasztottak a zavaró gondolatok erre az elveszett Orfeora, zajtalanul megosztódott az egyik fal egyik része és egy impozáns ajtóbejáratot képezett, amelyen keresztül egy hölgy lépett be. Ragyogóan szép volt. Valahogy felismerte a szellemem, hogy ő az a hölgy volt, akinek a gondjaira voltam bízva. Ugyanígy azt is megértettem, hogy a titokzatos ajtó elektromágneses vezérlés segítségével automatikusan nyílt és zárult.

Lenézett rám és melegen mosolygott. Szépsége lélegzetelállító volt. Egyszerűen volt öltözve egyfajta görög ruhába, ami ezüstfehéren világító anyagból készült. Haja aranyos volt, és lágy hullámokban hajlott vállaira. Szemei rendkívül nagyok voltak, kifejezőek és mély kékek. Lágyan csillogó színek játszottak körülötte egyfolytában, és szemmel láthatóan gondolatainak és érzelmeinek minden mégoly könnyed változására megváltoztak.

Érdekes, hogy telve voltam azzal a gondolattal, hogy valahonnan ismertem őt. Úgy tűnt, hogy érezte megdöbbenésemet és megnyugtatóan azt mondta, hogy nagyon jól nézek ki. Bizonyára hamarosan felkelhetek és körbejárhatok, mondta. Aztán megérintett egy kapcsolót egy üvegszekrénykén az ágyam mellett. Azonnal megnyílt a szemben lévő falnak egy nagy darabja és szabaddá tett egy óriási tükröt. Belenéztem kristály-mélységeibe. De az az ember, akit láttam, nem Orfeo volt; mindenesetre idegen se volt számomra. Paradox módon emlékeztem rá és mégsem ismertem őt.

„Súlyban növekedtem”, jegyeztem meg. Ennél nem tudtam, hogy miért pont ezt a megállapítást tettem. Aztán hozzáfűztem: „Most sokkal jobban is érzem magam”. Ő mosolyogva felelte: „Ellenkezőleg, veszítettél a súlyodból. Földi mértékkel mérve most majdnem súlytalan vagy.”

Különös szavai megzavartak. Lenéztem a testemre. Az meglehetősen erősnek és szilárd anyagúnak látszott. Ezenkívül sokkal nagyobb volt és finomabb arányú.

„Minden azon a rezgésszinten múlik, amelyen rezegsz” – mondta ő. „A sűrű anyagnak a rezgési frekvenciája, amilyenből a Föld bolygó áll, szerfelett alacsony; ezért nehezek, sűrűk és tehetetlenek a földi testek. Itt a rezgésfok jó magas, és az anyag olyan finom és gyengéd, hogy láthatatlan lenne, ha te egy sűrű fizikai testben lennél. Mivel azonban most egy olyan testben vagy, amely a mi világunknak megfelelően rezeg, ennek a világnak a jelenségei olyan valóságosak számodra, mint máskor a te földi világod.”

Amíg hallgattam és figyeltem a szavaira, úgy véltem, hogy emlékszem a nevére. „Te Lyra vagy?”, mondtam félig kérdezve. Ő igenlően bólintott. Épp közelebbről szerettem volna érdeklődni felőle, amikor ismét tudatossá vált bennem a tartós halk morajlás. Kedvet kaptam, hogy kimenjek és körülnézzek ott. Lyra-hoz fordulva megkérdeztem: „Ki szabad most mennem?”

Ő a fejét rázta: „Még nem vagy elég erős; de megígérem neked, hogy még a 7. nap előtt mindent meg kell, hogy láss, Neptun.”

Szavai arra késztettek, hogy felfigyeljek. ’Miért mondott nekem Neptunt?’, kérdeztem magamtól. ’Én mégsem Neptun voltam, és Neptun sem volt beteg! És vajon mit akart mondani a 7. nappal kapcsolatban?’

Épp fel akartam tenni ezt a kérdést, amikor megfordult és várakozásteljesen nézett a távoli fal felé. Ott most újra megjelent a titokzatos ajtó, és egy nagy, feltűnően jól kinéző férfi lépett be. Orion volt az. Túl figyelemreméltó, hogy rögtön felismertem, és szívemben egy erős, szívélyes vonzalmat éreztem irányába. Mint Lyránál, körülötte is átlátszó színek csillogó hullámai játszottak, és úgy tűnt, hogy a gondolatait reflektálják. Melegen mosolygott, és azt mondta: „Hiányoztál nekünk Neptun.” Kicsit kábultan dörzsöltem meg a szemeimet és azt válaszoltam: „De hisz én egyáltalán nem Neptun vagyok! Itt nem stimmel valami!”

„Úgy véled?”, kérdezte ő barátságosan. „De tudod, hogy Neptun volt az a név, amit annak a testvérünknek adtál, aki nemrégen találkozott veled a Földön. Ennek a névnek számodra mindig egy különös, mély jelentése volt. Talán azért, mert az egyszer a te saját neved volt.”

Amíg beszélt, az a fantasztikus bizonyosság ragadott meg, hogy ő ténylegesen az igazságot mondta. Az ő világukban én Neptun voltam esetleg valamikor. „És a másik Neptun?”, kérdeztem, „akkor ki ő?”

Orion ránézett Lyrára, és aranyló fénynek egy hulláma fogta őket körül. Lassan válaszolt Orion: „Nálunk a nevek teljesen lényegtelenek. Az a testvér, akiről te beszéltél, a múlt illúziójában Astra-ként volt ismert; de a fény magasabb oktávjaiban nincsenek olyan individualizált megjelenési formák, mint amilyeneket ti a Földön ismertek. Még most sem, amikor felettébb finomanyagú létformában testesülünk meg, most sem a mi igazi, örök megjelenésünkben látsz bennünket.

Mi most itt, hogy földileg fejezzük ki, egyfajta divatbemutatót rendezünk neked, a mi elveszett testvérünknek. A ’pusztítás’ előtt körülbelül olyanok voltunk, mint amilyennek most látsz minket. Ezért tűnik neked minden olyan ismertnek. Az idő-dimenziónak abban a fázisában hívtak téged Neptun-nak.”

Erősen az volt az érzésem, hogy valami nem stimmelt itt, nagyon nem stimmelt. Elgondolkoztam. Bárcsak vissza tudnék világosan emlékezni …! De minden olyan kuszának tűnt. Amikor azt a két nagyszerű, pompás lényt láttam egymás mellett állni, beburkolózva csillogó fényhullámokba, intuitíven azt éreztem, hogy valamikor, valahol már egyszer jól ismertem őket! Akkoriban ugyanezen a síkon voltam náluk – egy voltam közülük. De most olyanok voltak számomra, mintha istenek lennének, én meg egy kimaradt késői gyerek, aki messze-messze lemaradt tőlük, szellememet pedig egy utálatos betegség sötétsége vette körül. A szemeimre szorítottam a kezemet, és minden erővel megpróbáltam visszaemlékezni valami fontosra és szörnyűre, amit elfelejtettem.

Közülük most egyik sem beszélt. Lyra elővett a kristályszekrényből egy fehér ostyát, míg Orion egy levendulaszínű kristálypohárba töltött egy szikrázó folyadékot. Ezzel kínáltak. Megettem a felségesen ízlő ostyát és megittam a pompás italt. Ekkor megújító életkedv és erő áramlott át a testemen, és álomszerű vágy töltötte ki a lelkemet. Lyra és Orion rám mosolyogtak, és arany fényből álló csillogó hullámaik átjöttek hozzám is, és engem is körbe fontak meleg, jót tevő izzásukkal.

„Aludj egy kicsit Neptun”, súgta Lyra. Akkor megjelent a titokzatos ajtó, ők karonfogva kiléptek és egyedül hagytak. A helyiségben a fény halványabb lett, és a falaktól puha, válogatott zene hullámai jöttek. Mély, álmatlan alvásba merültem.

Amikor újra felébredtem, sugárzó fény áramlott a helyiségbe. Mint egy csoda által, az egyik fal teljesen eltűnt, és kint egy erkélyt mutatott. Felegyenesedtem, és az erkély mögött megpillantottam egy hihetetlenül csodálatos, fantasztikus világot. Sugárzott a fénytől, annak ellenére, hogy épp egy felhőcsík látszott elhúzni fölötte. Széles, világos villámok lángoltak fel folyamatosan a szivárványszínű felhőkön keresztül, és a távoli dübörgés állandó morajlása most valamivel hangosabb volt. Lassan lebegő, világító tűzlabdákat, gömböket, sokszínű, fel-fellobbanó fényeket és szétszóródó szikraesőt is láttam.

Mindezek a jelenségek nagyon felkavartak; mert ezek teljesen ismeretlenek voltak számomra, ellentétben sok mással, ami ebben a világban volt. Felugrottam a heverőről és kiszaladtam az erkélyre. Eközben a könnyűségnek és a testemben lüktető erőnek a csodálatos érzését éreztem.

Hogy milyen nagyszerű világot láttam ekkor! Egy olyan álomvilágot, ami felülmúlt minden elképzelést; éterien csillogó fények voltak mindenütt.

Fantasztikusan szép épületek, egyfajta műanyagkristály anyagból építve, melyek fölött egy állandóan változó színpompa suhant tova. Míg néztem, az épületek csillogó homlokzatain ablakok, ajtók, erkélyek és lépcsők jelentek meg, majd tűntek újra el ugyanolyan csodálatos módon. A fű, a fák és a virágok szikráztak az élő színektől, amelyek majdnem a saját fényükben látszottak izzani.

A hódolatteljes tisztelettől alig mertem lélegezni. És mindez mégis valahogyan ismerős volt számomra. Ez egy olyan világ volt, melyet egyszer már ismertem, és aztán elfelejtettem!

Egy pár csodásan formált, felségesen szép ember sétált az utakon. Valamilyenfajta járművet nem lehetett látni. Aztán egy kerek virágágyás mellett, majdnem közvetlenül alattam Lyrát és Oriont láttam egymással társalogni. Mindketten felnéztek, mosolyogtak és barátságosan üdvözöltek. Lementem hozzájuk, és azt kiáltottam: „Milyen csodás, pompás világ!”

„Felismered újra, Neptun?”, kérdezte Lyra szelíden. Egy kicsit vonakodtam, majd válaszoltam: „Sok minden ismerős számomra, ugyanakkor más dolgok megint nem. Egyáltalán nem tudok visszaemlékezni az állandó villámlásra és dörgésre. És a horizont úgy tűnik nekem, hogy csak kb.2 km-re van. És mégiscsak – szóval úgy hiszem, akkoriban majdnem végtelen messze volt!”

Egy pillanatig mély hallgatás uralkodott. Lyra kérdően nézett Orionra. Arcaikon mély fájdalom jelent meg és az arany fény csillogó hullámai sötét, elmosódott bíborba váltottak át. Ekkor rögtön tudtam, hogy valami rosszat tettem.

Lyra megérintett egy kristályt, amit a kezében tartott, és a dörgés hangja csillapodott, amíg már alig lehetett hallani. Akkor nagyszerű harmóniák hullámai töltötték meg a levegőt; ugyanaz az éteri zene, amit a „csészealjban” megtett utazásomkor hallottam – csak itt ebben a hihetetlen világban minden hang meg is testesült az atmoszférában izzó fények hullámaiként.

Megigézve hallgattam és figyeltem. Lyra és Orion leültek a fűbe, és felszólítottak, hogy üljek melléjük. Amint ott ültünk, Lyra gyengéden a kezemre tette a kezét, Orion pedig karjával átölelte a vállamat.

Akkor Orion beszélt: „Az idő egy dimenzió, mint ahogy tudósaitok most helyesen gyanítják. De ez a dimenzió csak az anyag különböző sűrűségeire vonatkozóan létezik. Az abszolút, vagy nem anyagi tudatállapotokban nincs idő. És így el szeretnénk mondani neked: Az időkeretek vagy idődimenziók egyikében volt egyszer a Föld naprendszerében egy Lucifer nevű bolygó. Az összes bolygó közül ennek volt a legkisebb sűrűsége.

A Nap körüli pályája a Mars és a Jupiter pályái között húzódott. Az éteri lények vagy a mennyei seregek körében hajnalcsillagnak nevezték. Az Univerzum összes bolygója között ez volt a legragyogóbb.

E csillogó bolygó hercegének a neve is Lucifer volt, aki Isten egyik szeretett fia volt.”

Orion egy kis szünetet tartott, és a szemeiben lévő szomorúság elmélyült. Aztán folytatta: „A Luciferről és seregeiről szóló földi legendák igazak. Lucifer szívében büszkeség és gőg nőtt ki, ugyanúgy sok követőjének szívében is. Felfedezték az anyag összes titkát, és az „alkotó szó” nagy titkát is. Végül ezt a mindenható erőt kevéssé önhitt testvéreik ellen fordították. Az éteri lények és a Mennyei Atya vagy Ősforrás ellen is; mert arra áhítoztak, hogy a világegyetem uraivá váljanak. A történet maradékát ismered: Lucifert és követőit megdöntötte a magas létsík. Egyszerűbb szavakkal: a luciferiek, akik akkoriban a legeslegfinomabb anyagú megnyilvánulásokban testesedtek meg, egy olyan evolúció megtestesüléseibe „estek”, amelyik a legsűrűbb fejlődési sorokba tartozott, - a Föld evolúciójába, amelyik még csak az állati fokozaton áll.”

Nem mertem ránézni; mert ijesztő szavai az emlékezés sötét akkordjait ütötték meg a szívemben. „Akkor azt mondod, hogy én … egy voltam közöttük?” A szégyen könnyei tolultak szemeimbe ennél a felismerésnél.

„Igen, Neptun”, mondta szelíden, és aztán mindketten átöleltek. Keserű szégyennek és szomorúságnak a hullámai özönlöttek el, amikor Orion szavaiból megtudtam a borzasztó valóságot. Végül azt mondtam vonakodva: „És te, Orion, és Lyra, meg a többiek, akik itt sétálnak a kertben, kik vagytok ti?”

„Mi azokhoz tartoztunk, akik nem tartottak Luciferrel az ő mennyei seregek elleni lázadásakor”, mondta szelíden. „Amikor Lucifer és követői romokba döntötték sugárzó bolygónkat háborújuk mészárlásában, bejutottunk a Fény magasabb oktávjainak éteri, anyagtalan világaiba, mint Isten megszabadított fiai. Lucifer seregei azonban az anyag álomállapotába estek a bánat sötét bolygóján.”

„De ez a világ itt?”, kérdeztem döbbenten, „ez nem az a világ, amelyikre én gyengén emlékszem?”

„Igen, Neptun”, mondta Lyra teli együttérzéssel. „Ez egy parányi része annak, ami megmaradt abból a világból. Már említetted, hogy egy és más ismeretlen itt neked, mint a dörgés és a villámlás, valamint a horizont közelsége. Ezek a viszonyok újak számodra. Mi ugyanis az elpusztított Lucifer bolygó egyik legnagyobb planetoidján (a bolygóból származó kisebb égitest) vagyunk Ennek csak kb. 140 km az átmérője, ebből adódik a horizont közelsége. A dörgés, a villámlás és a színjelenségek állandó folyamatos játéka mágneses zavarok következményei, melyeket a többi aszteroida közelsége okoz. Azok a felhők, amelyeket ott fenn látsz, nem olyan felhők, mint amilyeneket ti a Földön ismertek; hanem ezek arra szolgálnak, hogy eltakarják széttört bolygónknak a törmelékeit.

Mi csak ritkán hagyjuk el éteri létformánkat, hogy úgy, mint most, mint egyedi személyiségek menjünk bele régebbi világidőnkbe.”

A legmélyebb hallgatásban és telve a legnagyobb bánattal ültem ott, mintha letaglóztak volna. Lehajtott fejjel gondoltam arra a nagyszerű világra, amelyet elvesztettem, arra a nagy örökségre, amelyet megvetettem, azért, hogy fogoly legyek és egy acélkemény börtönben feküdjek a sűrű anyag láncaiban, annak a bűn, betegség, romlottság, rosszaság, hanyatlás és a megismétlődő meghalás általi hamis megnyilvánulásainak közepette.

Zokogás rázta meg testemet, amikor elvakított, elveszett földi testvéreimre gondoltam. Végül halk, vontatott hangon megkérdeztem: „Akkor a Föld minden embere erről a korábbi létformáról esett vissza?” Orion a fejét rázta: „Nem, nem mind, Neptun. De nagyszámú földlakó korábbi Lucifer-lakó. A többiekről később beszélünk veled. Amit ennél kinyilatkoztatok neked, a te bolygódnak sok rejtélyét meg fogja magyarázni.”

Hirtelen egy szörnyű gondolatom támadt! Majdnem összeestem a megrökönyödéstől, amikor visszahőköltem előle. Szemeimben ott ült az iszonyat. Előbb ránéztem Lyrára, majd Orionra. Kimondani nem mertem, amit gondoltam. Orion vette a gondolataimat, és rázta a fejét. Csodálatos szemei szimpátiát és megértést sugároztak, amikor azt mondta: „Nem, Neptun, ne legyen gondod! Te nem Lucifer vagy. Te a valóságban egy vagy azon követői közül, akik a legkevésbé voltak hajlandók együttműködni vele.”

Gyengén és megrendülve, de mégis megkönnyebbülve hallottam, amint Orion hangja továbbment: „Lucifer pillanatnyilag a Földön van inkarnálva. De a jelenlegi személyazonosságát nem szabad elárulnunk. Ő már többször vett fel testet a Földön. Az összes neve ismert, még iskolás gyerekek számára is. Néhány ezek közül a nevek közül meglepne téged, mert olyan személyekről van szó, akikben Lucifert sohase feltételezted volna.”

Nehezen sóhajtottam, és megpróbáltam megérteni mindazt a sok fájdalmas dolgot, amit Lyra és Orion feltártak számomra. Valamelyest összefüggés nélkül jutottak eszembe a földi „csészealj”-jelenségek, ami arra késztetett, hogy megkérdezzem: „De ha mi elpusztítottuk a ti nagy bolygótokat, akkor a ti korongjaitok miért látogatják a Földet manapság? Miért vett fel Astra kapcsolatot velem? Miért nem engedtek át bennünket annak a sorsnak, amit megérdemlünk? Miért nem hagytok mindenkit egyénileg az élő halálnak az ő személyes sírjában?”

Lyra megfogta a kezemet, Orion pedig karját a vállaimra tette. „A szeretet erősebb, mint az élet, és erősebb, mint a tér és idő határtalan mélységei”, mondta szelíden. „Amíg testvéreink elvesznek az embertelenség poklában, és felemelik elvakított, könyörgő szemeiket a szótlan égre, mindig gondolnunk kell rájuk. Megállás nélkül bevetjük magunkat népeitek megváltásáért. Ezért van meg ma minden Földön fogva-tartottnak a bensőjében az éteri Krisztus-szellem titka által az erő, hogy eloldja magát rabságából.

Egyre inkább fel fog emelkedni az egész időbe és anyagba süllyedt emberiség újra az igazi emberiességre, amint felismerte, hogy legvégső soron egy lényt képez, hogy mindenki összetartozik. Ha majd akkor az ember a felebarátjával szemben újra becsületes és őszinte lesz, és többé nem önzésből, csakis saját maga számára cselekszik, akkor közel lesz az alvilágból való szabadulásnak az órája. Mi jelenleg az „Idő és Bánat” nagy és szomorú folyamának másik partján állunk kitárt karokkal és szívekkel, hogy magunk közé fogadjuk elveszett testvéreinket azon a nagy napon, amikor hazatérnek, mint Isten megszabadított fiai.

Mint az emberiségnek az élő halálból történő közeli feltámadásának előhírnökei tartózkodnak korongjaink – vagy „csészealjaink”, ahogy a földi emberek nevezik őket – a ti téridő világotokban. Ugyanezek éterikus szubsztanciából vannak építve, tehát nem anyagiak, mégis majdnem egy pillanat alatt olyan anyagúvá tudnak válni, hogy felvegyék az épp szükséges sűrűséget. Különböző más űrhajótípusoknak most meg van engedve, hogy meghatározott célokból meglátogassák a Földet. Ezek más világokból és az anyag különböző sűrűségű világűrbeli szigeteiről érkeznek. Némelyek épp az anyagiság és a nem-anyagiság határán vannak. De mindegyiket a leginkább szellemi természetű intelligenciák működtetik. Mindegyik szeretetszolgálatban áll az ő ’sötét világ’-beli testvéreiért. De az emberiség csak a földi idődimenzió folyamatában fogja teljesen megérteni ezek szándékát és célját. Nem állítjuk, hogy nincsenek az univerzumban negatív lények is, akik még nem jutottak el az űrutazás primitív formáira, de jelenleg a Föld teljesen védve van előlük, mind kozmikus törvény, mind a Mennyei Seregek által.”

Amikor Orion befejezte, csend uralkodott. Meghajtott fejjel és bánat teljes szívvel ültem ott, míg szavainak a teljes jelentőségét felfogtam. Átmenetileg újra egykori halhatatlan állapotomba helyezve mint Neptun, láttam, hogy mi a Földön valójában a megtévesztés egy alvilágában élünk, amelyben hamis árnyékokat valóságnak tekintünk és a testvéreinktől való elkülönítettségnek az önző álmait álmodjuk.

Mialatt ezek a gondolatok vonultak végig lelkemen, egy gyönyörű harangjátékra lettem figyelmes, amely a tengerzöld épülettől jött. Jelnek tűnt, mert mindenki felemelkedett és belépett a házba. Orion egy nagy étterembe vezetett minket. Ott már 5 férfi és 5 nő állt egy óriási asztal körül. Az egyik asztalvégen egy keresztasztal volt felállítva 3 szabad hellyel. Orion a középső helyre ösztönzött engem, Lyra és ő a két oldalamra ültek.

Ez egy válogatottan szép helyiség volt; bár közvetlen fényforrás nélkül, de fényesen ki volt világítva. A helyiség falai, színes felületei, és benne minden egy szolid fényt tűnt kibocsátani magából. Nem egészen biztosan emlékszem a többi jelenlévő személyre; ők úgy beszéltek velem, mint egy régi baráttal. Mindenesetre hamar észre lehetett venni, hogy a beszélgetés csak értem történt, mert a többiek nyilvánvalóan telepatikusan cserélték ki gondolataikat. Amíg ez történt, a csillogó burkok, melyek körbevették őket, gyorsan váltogatták színeiket és mintáikat.

Kiszolgálás nem volt az asztalnál. Az mégis meg volt terítve válogatott, finom ételekkel, és csillogó ezüst evőeszközökkel. Minden tányéron háromfajta étel volt: egy háromszögű adag finom sárgában, egy négyszögű különböző zöld árnyalatokban, és egy kerek adag levendula színben. A kristálypohárban szikrázott a tiszta ital.

Amikor a nagyszerű étkezést befejeztük, és mindenki épp fel akart állni, oldalra fordultam és ránéztem Lyrára. Ekkor vált hirtelen először tudatossá bennem az ő különleges szépsége és teljes bája. Önkéntelenül elfogott iránta a vágynak egy hulláma. Ő elfordult tőlem, és minden beszélgetés elült a helyiségben. Hevesen körbenéztem; mindenki más hallgatva állt ott lehajtott fővel. A szemben lévő falon a nagy tükörben az én képemet láttam meg. Milyen borzasztóan kínos volt számomra, amikor láttam, hogy fejemet és vállaimat egy csúf vörös és fekete foltos felhő vette körül!

Tisztátalannak éreztem magam és méltatlannak arra, hogy ebben a ragyogó gyülekezetben legyek. A többiek hallgatva kimentek; mégis vigasztalóan éreztem az ő mély együttérzésüket és emberi gyengeségem iránti megértésüket.

Kialakult az az erős telepatikus benyomásom is, hogy a szexuális vágy teljesen az anyagi világ téves megtestesüléseinek képződménye. Ez a Földön se nem hibás, se nem bűnös dolog sokfajta megnyilvánulási fajtájában, kivéve, ha önző célból rombolóan és kegyetlenül gyakorolják. Ha motívumai a szeretet, szerelem, önzetlenség és jóság, a szexuális ösztön nem rosszabb, mint minden más emberi kívánság. De ez a magasabb szellemvilágokban nem létezik.

Orion megérintette karomat, amikor elhagytuk a termet. „Megértünk téged”, mondta barátságosan. „Ez mellékes, mint amint most tudod.” Hálásan rámosolyogtam. De fásultnak és álmosnak éreztem magamat. Ő és Lyra elkísértek engem a szobámig, ahol lefeküdtem a heverőre. Odaültek mellém, amíg el nem aludtam.

Amikor felébredtem, egyedül voltam. Kimentem a teraszra. A park elhagyott volt. Sokáig álltam ott egyedül az erkélyen és szemléltem a fantasztikusan szép világot. Láthatóan ez az örök ifjúság, az örök tavasz és az örökké tartó nap világa is volt. Felettem szálltak tova a szivárványszínű felhők, melyeket a széles villámok szelíd hullámai törtek át, és a dörgés távoli visszhangja sose szűnt meg. A fák, virágok és gyepek tarka, tüzes, fénylő csodák voltak, amelyekhez képest azok földi megfelelői durva, sötét árnyékoknak tűntek.

Amint ott álltam így elmerülve a látványban, megláttam Lyrát kijönni a szomszéd épületből. Egy szívélyes üdvözletet kiáltott felém. Láttam, hogy egy kis kristály-tárgyat tartott a kezében. Amikor elért engem, titokzatosan azt mondta: „Ma van a hetedik földi nap, és mi magunk fogunk téged újra visszavinni.”

Különös, szép szemei rám irányultak és úgy tűnt, hogy rajtam keresztül a helyiségbe pillantanak. Most nem szólított engem sem Neptunnak, sem Orfeonak. Ez elszomorított; mert felismertette velem, hogy íme újra egy idegen voltam, és egy csaló az ő sugárzó világukban.

Ő megértette az én gondolataimat, és kezét szeretetteljesen az enyémre tette, és láttam, hogy szemei könnyektől lettek nedvesek. Akkor felemelte a kezében lévő figyelemre méltó kristályt a homlokához. Válaszként mint valami varázslat által, a tengerzöld épületből felcsendült egy gyönyörű dallam. Ez nem annak a világnak az éteri zenéje volt, hanem egy hátborzongatóan szomorú és számomra ismerős zene. Felismertem Bach-Gounod ’Ave Máriá’-jának fenséges dallamát.

Könnyek tódultak elő feltartóztathatatlanul a szemeimből, és folytak le az arcomon. Egy távoli, nyomorúságos népség miatt sírtam, mely egy messzi árnyékországban lakik, amit Földnek hívnak.

Gyengéden mondta: „Emlékezni fogsz később erre, Orfeo!”

Ez a név idegenül hangzott számomra az ő ajkairól, mint egy teljességgel ismeretlennek a neve. Lehajtottam a fejemet a Neptun fölötti keserű szomorúságomban, - aki volt, és íme, már nem volt, és a hamis árnyék, Orfeo fölött, aki íme van! Zavartan és rémülten hagytam ott állva őt és besiettem a szobámba. Valahogy az volt az érzésem, hogy a szabadulás titkát a heverőm mellett lévő titokzatos kristálytáblán lehetett megtalálni. Amikor hevesen ennek a táblának a gombjai felé nyúltam, éreztem, hogy valaki gyengéden visszatartotta a karomat. Megfordultam, és Lyra csodás szemeibe nézhettem, melyekből szimpátia, együttérzés és tiszta szeretet sugárzott. Az én szívem azonnal reagált. És akkor hirtelen, mint egy csoda által, olyanok voltunk, mint egy egyetlen lény. Lelkeink átölelték egymást mindenféle érzéki vagy húsvágy nélkül. Megérzés által tudtam, hogy ez a szellem ölelése volt, melyben minden olyan lénynek része van, aki az isteni szeretet határtalan fényében lakik szerte az egész Univerzumban.

Micsoda tragédia – gondoltam, hogy én és elveszett földi testvéreim majdnem csak ennek a képmását, a szexuális ösztönnek és az állati szenvedélynek az ölelését ismerjük!

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Orion, és mintha legyökerezett volna a lába, állva maradt. Aztán mégis az ő erős szeretete is körbeölelt bennünket aranyos, önzetlen fényével. A személyes énnek minden korlátja eltűnt a létezésnek egy egységében.

„Végre otthon van a mi elveszett testvérünk!”, mondta puhán.

Egy idő után Orion és Lyra a különös kristály ellenőrző tábla mellé ültek, míg én lefeküdtem a heverőre. Orion megérintett egy kristály-korongocskát, mire azonnal megnyílt a helyiségnek egy teljes fala egy nagy, 3-dimenziós messzeségre. A helyiség elsötétedett és egy pompás kilátás nyílt számomra az égboltra. Az fénytől csillogott. A csillagok és a napok mélyvörös parázzsal izzottak, és csak a bolygók látszottak különböző sötétségűnek. A jelenet az égnek egy ismeretlen részét ábrázolta. Egy nap, és bizonyos számú a körül keringő bolygó vált láthatóvá.

Aztán a jelenet ebben az ismeretlen naprendszerben egyetlen bolygóra koncentrált. Ez egy csinos, sima bolygó volt, olyannak hatott, mint egy billiárdgolyó. De színárnyalatában rendkívül sötét volt, és mélyszürke, koncentrikus hullámok vették körül. Egy érzékelhető vibráció vagy kisugárzás indult ki belőle: ez rossz volt, kellemetlen, és minden mozgás vagy remény nélküli. E felé a világ felé, ahogy én láttam, közeledett egy vörösen izzó pont egy hosszú, ködszerű csóvával. A tüzes pontot a sötét világ úgy tűnt, hogy ellenállhatatlanul vonzza magához. Végül sor került összeütközésükre, ami egy szörnyű tűznek a borzasztó színjátékát mutatta. Lyra kezét éreztem az enyémen, és hallottam, hogy ezt suttogja: „A Kozmoszban van egy megdönthetetlen törvény, - hogy a gonosznak a túl nagy eluralkodása elháríthatatlanul önpusztítást idéz elő rákövetkező újra kezdéssel.”

A jelenet az Univerzum egy másik részébe tolódott el. Egy másik sötét, ködös világ vált láthatóvá, ha nem is volt annyira sötét, mint az első. Ebből a világból az életnek és a reménynek egy erős érzése áradt ki. De megint láttam közeledni egy végzetes tűzvörös pontját; nyilvánvalóan ez a világ is bukásra volt ítélve. Rémülettel gondoltam az azon a bolygón lévő állapotokra a megsemmisülésnek ebben a pillanatában. De ekkor visszatartottam a lélegzetemet, mert láttam kijönni két kis pontocskát abból a világból. Ezeknek bizonyára fel kellett tartóztatniuk a tüzes üstököst. Megérzéssel felismertem, hogy a pontokat intelligens lények a bolygóról távirányították, akik a pontok mágneses impulzusait az üstökösre koncentrálták. Hirtelen felrobbant az üstökös, és a világ sértetlen maradt. Megkönnyebbülve lélegeztem fel.

A kép tovább változott, és egy harmadik világot mutatott. Ez nyilvánvalóan egy közepes világ volt, se nem olyan sötét és reménytelen, mint az első, de nem is olyan világos és szellemmel telt, mint a második. Ennek a bolygónak a bal oldalán megjelent egy másik kis test – felismertem, hogy az a mi Holdunk, és a bolygó a Föld volt. A bolygóról több apró űrhajó ment fel a Holdra, és nem tért vissza. Akkor ilyen űrhajóknak egy kis flottája repült át a Hold felé, de a járművek közül néhány visszatért a Földre.

Ekkor hirtelen – ó, milyen borzasztó volt ez -, megjelent a Föld bolygó jobb oldalán a kozmikus bíróságnak a vörös tűzfoltja. Nagysága gyorsan növekedett, és egy tüzes lángcsóvát hagyott maga mögött. Nyilvánvaló volt, hogy a Föld ellenállhatatlanul vonzza magához az üstököst. Sem Lyra, sem Orion nem beszélt, de egy idegen hang azt mondta: „A földi idő dimenziójában most az 1986-os évet írják.” Borzadással és félelemmel telve vártam most a végre. De lassan elhalványodott a vészt jelző jelenet a képernyőn. Izgatottan fordultam Orionhoz: „Nos, mi történik a Földdel?”

Orion és Lyra mindketten telve együttérzéssel néztek rám, és Orion szelíden válaszolt: „Ez teljesen a te földi testvéreidtől függ, és attól, hogy milyen előrelépést tesznek az egység, a megértés, és a felebaráti szeretet irányába az alatt az idő alatt, ami még hátra van számukra az úgynevezett most és az 1986-os év között. Mi meg fogunk számukra adni minden szellemi segítséget, ami csak lehetséges; nemcsak mi, hanem más élőlények is az Univerzum minden részéből. Hisszük, hogy ők és világuk meg lesznek mentve. De a téridő világban egyetlen bizonyos időpontra sincs lerögzítve a jövő visszavonhatatlanul.

Ha a földi emberek a gonosz túl nagy túlsúlya által bolygójuk önpusztulását vonják magukra, akkor az a földi emberek további „bukását” jelenti majd az anyag és az embertelenség még mélyebb hálóiba. Mivel te szereted földi testvéreidet, Orfeo, fáradozz azon egész életeden át, utolsó lélegzetedig, hogy hozzásegítsd őket a szeretetnek, a fénynek és az egységnek egy világához!”

Ezeknél az ijedelmet és tiszteletet kiváltó szavainál felemelkedett, és lassan elhagyta a helyiséget, amelyben egyedül Lyra és én maradtunk. Szeretetteljesen mosolyogva nézett Lyra a szemembe, és megérintette a titokzatos kristálytáblát. Azonnal újra aktívvá vált a hihetetlenül óriási 3-dimenziós képernyő. De most már tovább nem térnek és időnek a mélységeibe néztünk. Ahelyett a Lockheed-üzem megszokott körvonalait láttam Burbankban. Ott volt a műhely, amelyikben én is dolgoztam. A kép változott, és az üzem belsejét mutatta. Láttam a radomokat és dolgozó munkatársaimat, Dave Donnegant és Richard Butterfieldet.

Egy kellemetlen érzés vett rajtam erőt, mintha magatehetetlenné váltam volna, és mintha beletűntem volna a hatalmas TV-képernyőbe és aktív részese lettem volna annak a jelenetnek, amit láttam. Megdöbbenve fordultam Lyrához, de ő már nem volt ott, csak egy köd. Akkor eltűntek az érzékeim!

A következő tudatos észlelésem a munkahelyemen történt különös „felébredésem” volt a Lockheed-nál azon 7 nap összes hihetetlen élményének emlékezetemből történt látszólagos kitöröltségével. Így telt el 6 hónap annak csak ködös, homályos érzékeltetésével, amit hét elveszett nap alatt átéltem.

De azon az éjszakán, amikor fejem a sziklatömbön nyugodott a Los Angeles folyó medrében, minden kristálytisztán visszatért emlékezetembe. Emlékeztem ismét félelmetes, zavaros „felébredésemre” is a Földön a Lockheed gyárban, és mindenekelőtt az attól beállt irtózatomra, amit a Földön láttam; mert összehasonlítottam azt azzal a csodálatos világgal, amelyet elhagytam, bár eddig még csak a magasabb tudatom fogta mindazt fel. Ismét visszaemlékeztem munkatársaimra, Dave Donneganra és Richard Butterfieldre, és arra, hogy hogyan reagáltak ők ritka viselkedésemre és látszólagos dühkitörésemre. Megértésem kitágult horizontja által most világosabban felismertem, hogy milyen nemesen fogadtak és milyen bőkezűen tartottak fenn engem saját erejükkel azokban a kritikus pillanatokban. Aztán olyan szemmel láthatóan világossá vált számomra, hogy Dave és Richard mindketten rendelkeztek a jóságnak és nemességnek azokkal a velük született alaptulajdonságaival, amellyel azok az Istenhez hasonló lények abban a másik világban. Mindketten olyan egészen egyszerű, szerény emberek, mint én, és mégis legbelsőbb lényükben istenek!

Bárcsak ők is és más hasonló emberek tudnának isteniségükről, Istennel való rokonságukról, mint az Ő gyermekei, és az igazi emberiség nagyobb világáról! Ha a Földön minden férfi és nő meg tudná érteni azt a nagy, fontos alapigazságot, hogy mindnyájan Isten része, egy lényeges, önmagában teljes része vagyunk, akkor az emberiség minden nehéz megpróbáltatása és keserű bánata valóban hamar elmúlna. Igen, ha csak egy pillanatra meg tudnánk tartani szellemünkben ennek az elképzelését, akkor terhelt testeinkről lehullanának az anyag nehéz láncai, és hamis árnyékvilágunk helyet adna az igaz fénynek.

Ma egész szívből, teljes lélekkel és minden szállal hiszek Földön lévő testvéreimben. Számos jóakaratú férfi és nő – mint Dave Donnegan és Richard Butterfield – veleszületett jósága, becsületessége, tisztessége és segítőkészsége örökre belém oltott egy megrendíthetetlen bizalmat és ki nem haló szeretetet az emberiség iránt.

Úgyhogy még akkor is, ha nagyobb testvéreink abból a csillogó, elvesztett csodavilágból felajánlanák nekem, hogy térjek vissza korábbi helyemre közéjük, - inkább itt maradnék. Az én helyem örökre embertársaim mellett van a Földön! Velük és értük akarok bátran küzdeni azért, hogy szíveikben a Jó győzedelmeskedjen a gonosz fölött.

Tudom, hogy a Föld minden emberi élőlényének az örökkévalóságban meg van a szilárd otthona, csak ezt nem tudják, mert a Földön csak olyan kis, ideiglenes élettudat van számukra biztosítva. Egyszer mindenki ki lesz szabadítva az emberietlensége miatt kiszabott börtöncellájából és újra el fogja nyerni magas létformáját, mint Isten hazatért gyermeke.

Megjegyzés: Az a nyelv, amelyet annak a másik világnak az élőlényei beszéltek, sem az én megszokott angolom, sem az olasz volt, hanem egy másik nyelv, melyet én teljesen megértettem, amelyikre emlékeztem, amikor közöttük voltam. De ma tudatom csak úgy emlékszik az ő nyelvükre, mint idegen szavak jelentéstelen keverékére, bár saját nyelvemen mindent megfogalmaztam, ami közöttünk történt. Annak a más nyelvnek egy pár szavát még jól tudom. Lyra mondta azokat nekem, amikor először belépett a szobámba. Egészen biztosan ezt mondta: „Un doz e pez lo”

Vagy valami nagyon hasonlót. Ez azt jelenti: „Nem te veszítettél a súlyodból.”

 IX.

 UTAZÁS AZ USA KELETI OLDALÁRA

Emlékezések, arra a másik, végtelenül nagyobb, elveszett világra történő emlékezések üldöztek napokon keresztül. Olyan volt számomra, mintha egy másik személy lennék. Új megértésem fényében megváltozott a felfogásom minden dologról. Mindent egy új perspektívából láttam. És így minden korábbinál inkább úgy éreztem magam itt a Földön, mint egy idegen.

Egy délután, amikor Los Angeles központjában voltam, egy utcasarkon álltam, és figyeltem az elhaladó sok embert. Mindannyian becsvágyó céljaik, szórakozásaik és értéktelenségeik után hajtottak. Mindegyiknek megvolt a maga személyes gondja és problémája, és az ő egészen privát életét élte. Alig valaki vette egyáltalán figyelembe az utcán lévő embertársait. Olyan volt, mintha mindenki egy külön világban, magának élne, az elkülönültségnek és az élő halálnak egy sírjába zárva. Mint az árnyékok siettek ők tova külön útjaikon elfoglalva, az embertelenség álmaiba süllyedve.

Felismertem, hogy valójában mindenki egyedül járta az útját; még a hozzá legközelebb lévő emberek sem érintették soha igazából az ő magányosságának a magját. Ez a mulandóság tragédiája. Felületesen szemlélve minden nagyon kellemesnek tűnik. A Föld a virágaival, fáival, a napsütéssel, a városok burkolt útjaikkal és szép épületeikkel, a csinos házak ápolt gyepfelületeikkel, minden meglehetősen kívánatosnak látszik. De ez csak egy Fata Morgana, egy délibáb, mert az anyagi világ egy nagy börtön, amelyikben minden ember úgy él, mint egy fogoly egy zárt börtöncellában. A cellát nem lehet kívülről kinyitni.

Meglehetősen elszomorodtam, mire a kocsimhoz mentem a parkolóba, és hazautaztam. Egy vihar kerekedett, és máris egy finom, szitáló eső volt a levegőben. Otthon kiszálltam, és lementem a Los Angeles folyóhoz. A vizek épp kezdtek megint folyni a száraz, poros mederben. Kívülről úgy látszott, hogy az egész természet nyugodt, belülről azonban remegve várt az értékes víz életadó cseppjeire, amelyek megitatják a Nap által kiszárított földet és új életet adnak a haldokló fáknak és a megperzselt domboknak.

A sűrű és sötét felhők fenyegetően csüngtek az égen. Mily jelképes – gondoltam -, a mi elszigeteltségünkre az Univerzum egyéb részétől! Időn és téren keresztül szellemi intelligenciák akadálytalanul laknak egymással egységben, mindannyian mint az Atya nagy Harmóniájának egy-egy része. De itt, ezen a parányi bolygón élő ember el van vágva azokkal a más világokkal folytatható kapcsolattól és megelégszik azzal, hogy magát állítsa be a világegyetem legmagasabb intelligenciájának.

Bárcsak mégis felismernénk, hogy mennyire tévedünk! Mi itt a Földünkön egyfajta magányos fogságban élünk. A sokat dicsért légkörünk az egyik sorompó, amelyik gátol minket abban, hogy kiszabaduljunk börtönünkből. Az meggátolja nagymértékben a kint lévő intelligenciákkal folytatandó kapcsolatot is; mert rádió- és TV-hullámaink nagy része visszaverődik hozzánk a sztratoszféránkban és azon túl lévő ionizált gázok különböző rétegeiről. Ezért számunkra itt, ezen a bolygón sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni a világűrrel, mint a legtöbb más bolygó élőlényeinek.

Miért van ez így? Miért vagyunk mi ennyire tökéletesen elszigetelve és elvágva a  világegyetem többi részével lehetséges kapcsolattól?

Elindultam hazafelé, mert a vihar fúriája kitört a legnagyobb erővel. Heves széllökések korbácsolták a fákat és leszakították róluk a fonnyadt leveleket és ágakat. Az eső patakokban zuhogott. Villámok cikáztak a kaliforniai égen, ez itt egyike a ritka eseményeknek, és a dörgés fenyegetően vonult tovább. Az én egész testem minden villámlásnál remegett a fájdalomtól. Bőrig átázva értem haza, és lefeküdtem.

Az azt követő hetekben tovább folytattam heti előadásaimat a Hollywood Hotelben. De az eredménnyel nem voltam megelégedve. Úgy véltem, hogy viszonylag kevés emberhez jutottam el, és mégiscsak sokkal többhöz kellett volna szólnom.

1953 szeptemberében aztán a „Mystic” c. folyóiratban megjelent Paul Vest cikke az én „repülő csészealj”-ban tett utazásomról. Azonnal jöttek levelek minden felől, az Egyesült Államokból és még Mexikóból és Kanadából is. Nagyon elcsodálkoztam a nyilvános érdeklődésen, és történetemnek az általános fogadtatásán. Sok személynél tűnt úgy, hogy intuitíven elő volt készítve a tudósításra.

Ennek a cikknek a hatására egyszer kaptam egy telefonhívást egy férfitől, aki az Egyesült Államok keleti részén élt, és ott egy ismert evangelista szónok volt. Prédikációit minden héten egy nagy rádióadó sugározza. Telve hittel mesélte el nekem, hogy a „Mystic Magazin”-ban megjelent cikk elolvasása után az Ég valamilyen intéséért imádkozott, és hogy adtak neki egy jelet. A „jel” az volt, hogy amíg imádkozott, hirtelen egy repülő korong jelent meg fölötte. Azt mondta, hogy annyira mély benyomást tett rá az, amit látott, hogy azonnal elment a rendőrőrsre és jelentést tett a csoport századosának. A százados szintén látta a különös jelenséget, és parancsot adott egy repülőgépnek, hogy szálljon fel egy felderítő repülésre. De még mielőtt a repülőgép felemelkedett a földről, a jelenség eltűnt. És – így mondta -, ezért van ő abszolút meggyőződve az én történetem igazságáról. Meghívott, hogy látogassam meg, és tartsak ott előadásokat.

Mivel ekkor már feladtam a munkámat, az időtájt épp szűkén álltunk a kasszával. A prédikátor küldött nekem 100 dollárt, hogy azzal fedezze utazási költségeimnek egy részét. Küldött egy szerződést is, és megígérte, hogy minden előadásomért fizet majd.

A keleti államokba tett utazásomnak a célja az volt, hogy egy sokkal nagyobb hallgatósághoz szóljak. A legtöbb hallgató lelkesedett és leginkább fogékony volt a „csészealjak” küldetése iránt. Az az érzés, hogy sikerült sok jó magot elültetnem a mindenségből érkezett látogatók megértésére, boldoggá tett.

Sajnos még a legszerényebb isteni teremtményeknek is szüksége van táplálékra a szervezet számára; ugyanakkor bizonyára minden munkás – egy olyan is, aki Isten szolgálatában áll – méltó a bérére. De az a plébános, akinek szavára rászántam magam az utazásra, teljességgel cserben hagyott engem. Még mind a mai napig (egy év elteltével) nem fizette meg kiadásaimat és az időmet. Anélkül, hogy lelkiismeret-furdalása lett volna, faképnél hagyott a keleti államokban – messze távol otthonomtól és rokonaimtól – valóban minden fillér nélkül. A pap neve? Fontos az? -- --

A Buffalo-ban tartott előadás a legsikeresebb volt minden addigi erőfeszítéseim között. Messziről, Kanadából is jöttek emberek, és a terem dugig megtelt. Ha ugyan anyagi szempontból nézve ez a plébános meglehetősen meg is károsított, szellemileg erősebb támogatást kaptam, mint valaha. Közben elkezdtem megtanulni valami fontosat is: A képmutatók mindig keresztre fognak feszíteni, de a valóban hívők mindig megbocsátanak. Ténylegesen sokkal több a képmutató, mint az igaz. De Isten plusz egyetlen egy őszinte ember valójában nagy többséget jelent. Ennek a két megállapításnak az abszolút igazsága mindenkorra megerősödött lelkemben.

Pénz nélkül partra vetődve a keleti államokban végül kaptunk anyagi segítséget a New Jersey-i rokonainktól és egy meghívást is, hogy látogassuk meg őket.

Mélyre süllyedt életkedvünk kezdett újra feltámadni. Majdnem vidám szabadsághangulatban pakolták be a fiúk és Mabel csomagjainkat a kocsiba, és elutaztunk Trentonba. Ott maradtunk az apósomnál, Alfred Borgianininél a Kuser Road-on, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol egykor magán kísérleteimet végeztem és a ballonokat küldtem az égbe a penészgomba kultúrákkal, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ténykedésemet figyelik.

New Jersey-ben jókedvű találkozásunk volt a rokonokkal és barátokkal. Mindenhova meghívtak bennünket, és majdnem minden este késő órákig marasztaltak minket. Hamar elfelejtettük bajainkat és az elmúlt hetek csalódásait, és szívesen vettünk részt a körülöttünk zajló gondtalan, lüktető életben. De sose mertem volna álmodni, hogy ott, régi otthonomhoz közel új élményem lenne a földönkívüliekkel.

 X.

 ISMÉT NEPTUN ÉS JELENSÉGEK NEW JERSEYBEN

Egy decemberi estén éjfél körül egyedül tértem vissza a papa lakásához. Borgianini papa a város szélén lakik egy takaros elővárosi negyedben, ahol polgárházak és kis paraszti birtokok vannak. Az ég tele volt felhőkkel, de nem volt túlságosan sötét, mert a város felől egy jó adag fény verődött ide. Behajtottam az udvarra, és leparkoltam a kocsimat a szokott helyre. Ahogy ott ültem a kocsiban és lélegeztem be a tiszta, friss levegőt, valamint néztem a parti szikrázó fényeket, hallottam, hogy egy ismert hang szólítja a nevemet. Meglepődve néztem körül, és megpillantottam egy magas, jó felépítésű alakot, aki a sötét udvar egyik sarka felől közeledett. Mivel egy ilyen találkozásra teljességgel felkészületlen voltam, egy pillanatra szükségem volt, hogy összeszedjem gondolataimat és világossá tegyem magam számára, hogy ez az ismerős hang senki másé nem lehetett, csak Neptuné. Amikor közelebb jött a kocsihoz, a sápadt fényben egész jól fel tudtam őt ismerni. Pontosan úgy nézett ki, mint azon az éjszakán a Los Angeles folyó medrében. A rajta szorosan illeszkedő „uniformis” úgy villogott, mint a fényből és árnyékból álló nyugtalan felhők. Mégis, valahogy másnak tűnt nekem ez a találkozás, mint máskor. Hiányzott az a kísérteties érzés, amelyet első találkozásunk alkalmával éreztem. Úgy tűnt, hogy ő hozzám hasonlót érez, mert azt mondta vidáman, hogy „szép karácsonyt, Orfeo!” Meleg, sugárzó mosolya nemes viselkedése és minden más rajta olyan volt, mint régen; de én most sokkal könnyebben fogtam fel és értettem meg őt. Talán közelebb ereszkedett az én szintemhez, vagy én „rezegtem fel magamat” közelebb az ő szintjéhez abban a másik világban történt „felébredésem” óta?

Megválaszolta a kérdést számomra. „Most tényleg két világnak a lakója vagy Orfeo. Néha nehéz számodra eldönteni, hogy melyik világ a lényegi, és melyik csak egy árnyék, vagy hogy mindkettő a lényegnek csak különböző foka-e. De te jól végezted a dolgodat, ha meggondoljuk, hogy mi mindent éltél át az elmúlt 2 évben.

Valójában te most meg vagy szabadítva a Föld bolygódtól, és a Kozmosz egyik polgárává váltál. 7 földi napon keresztül éltél tudatosan a mi világunkban, ahogy az az „időben” kinézett. Ez alatt az idő alatt a fizikai testedet, amelyik itt a Földön tovább végezte normális kötelességeit, én tartottam ellenőrzés alatt. Így én most bizonyos értelemben neked egy részed vagyok, mint ahogy te is egy rész vagy belőlem. Most a közös megértés örök kötelékei állnak fenn közöttünk.”

Amíg ő beszélt, visszagondoltam egy rejtélyes kijelentésére, amelyet első találkozásunkkor tett. Arról az emlékezetes éjszakáról volt szó a Los Angeles folyó partján. Pontosan emlékeztem, hogy azt mondta: „Újra el fogunk jönni kedves barátom, de nem hozzád!” Ezekre a szavakra azért emlékeztem olyan jól, mert engem akkor annyira elszomorítottak. Amint most itt néztem őt, azt gondoltam, jelenléte hazugsággá teszi szavait.

Ismét mosolygott, és azt mondta barátságosan: „A valóságban nem is jöttünk vissza hozzád. Te jöttél hozzánk! Amikor úgy ébredtél fel, mint egy közülünk, - hazatértél. Nem érted ezt? Mi nem térünk vissza az Orfeo nevű árnyékhoz. A mi elveszett testvérünk tért vissza hozzánk! És a veled történt első találkozásunk óta valójában soha többet nem hagytunk el téged.”

Felfogtam szavainak a jelentőségét, mert jól tudtam, hogy én már nem az a személy voltam, aki azon az éjszakán rémülten és zavartan és kissé félve szállt be a Hyperion Avenue hídja alatt a „csészealj”-ba. „Igen”, válaszoltam elgondolkodva, „amit mondasz, igaz. A Föld mostanában gyakran idegen tájnak tűnik számomra, ahol fogoly vagyok, aki elfelejtette a hazáját.”

„De most már nem vagy többé fogoly, Orfeo! Te áttörted az anyag láncait. Csak ezáltal ismerted fel, hogy fogoly voltál – és ez a felismerés túlontúl fontos. A Föld népségének nagy többsége még álmában sem sejti igazi állapotát.”

Elhallgatott, és én szóltam egy pillanat múlva: „Bizonyára tudsz az előadóutamról…”

„Végig veled voltunk”, válaszolta. „Sok alkalommal igen erősen érezted a mi jelenlétünket. Mégis az egész egy keserű csalódás volt számodra. Több mint egyszer gondoltad azt, hogy reményeidnek és terveidnek a végére értél. De nincs vég Orfeo, semminek sincs vége! És sosem kell egy helyzet anyagi oldala miatt szorongatva érezned magad, mint pl. amikor az X plébános leblokkolt a te szükséged órájában! A Földön úgy van ez, hogy kerekek vannak kerekekben. Ha egy kerék felmondja a szolgálatot, egy másiknak annál nehezebben kell dolgoznia. De attól a keréktől, amelyik felmondta a szolgálatot, az idők folyamán a dupla mennyiségű munka teljesítése lesz megkövetelve. Ez a Föld törvénye.

Ezért viselj el mindent derűs kedéllyel és vitézül!”

Egy kicsit később, míg én még gondolkoztam szavain, folytatta: „A nyugati parton pillanatnyilag minden viszonylag nyugodt. De az út nyílik. Sokan eljutottak egy finom, új megértésre. A Föld kormányai mondhatnának sokkal többet a népeknek a „csészealj”-ügyekről. De ezt még nem akarják. Arra várnak, amíg eljön a megfelelő óra. Nem te is így gondolod?”

Nem válaszoltam semmit, hanem csak mosolyogtam. Tudtam, hogy egy ideje minden további nélkül abban a helyzetben voltam, hogy felfedjek sok mindent, amit a kormányok a pillanatnyi „csészealj”-helyzetről nagy fáradsággal titkon tartottak, és ezzel ki vehetném a szelet a vitorlákból. Így azonban az új titkokat úgy fogadták az emberek, mint az esőt és a napsütést, de hiányzott bennük a bizalom.

Lassan és gondolattal telve folytatta: „Azok a napok, amelyek el fognak jönni a Földön, ismertek számomra; de előled és embertársaid elől még el vannak rejtve. Azt viszont elmondhatom neked: a tragédia órája nagyon közel van a Földön. Ezt a történelemben ’A nagy nyomorúság’-nak fogják nevezni. Következménye széleskörű pusztulás, szenvedés és sok ember halála lesz. Te bizonyára el tudod képzelni, hogyan fogja az ember a ’Nagy nyomorúság’-ot maga előidézni.

Ezt a nagy szerencsétlenséget az Isten azért engedi meg, hogy felrázza az emberiséget és eljuttassa arra a szörnyű felismerésre, hogy milyen félelmetes árat kellene azért fizetnie, ha elkezdené Armageddon véres, megsemmisítő csatáját.

Egy enyhe remény még fennáll arra, hogy elháruljon az a háború, amelyik a Föld végét jelentené; mert az idődimenzióban semmi sincs abszolút lerögzítve. Ha azonban bekövetkezne az a háború, amelyik egy kor végét hozza el, akkor seregeink készen állnak, hogy segítsenek mindazoknak, akik szellemileg nincsenek ellenünk.”

Lehajtottam a fejemet. Egészen távolról, mintha szép zenének a visszhangját hallottam volna kísértetiesen abból az elveszett világból, szomorú zenét, mintha angyalok ezrei gyászhimnuszokat énekeltek volna.

Végül azt mondta Neptun halkan: „Világtestvérem, ne ijedj meg! Hisz tudod, hogy mindig röviddel azelőtt van a legsötétebb, amikor felkel a nap. És a Föld hajnali pirkadása közel van. Olyan közel, hogy az első ragyogó sugarakat sokan a ti világotokban már látják. Már láthatjuk a ti nagy, holnapi világotok fénylő valóságát – a testvéri szeretet és bajtársiasság világáét, amelyben ember az embernek barátja, és mindenki össze van fűzve az Atya szeretete által. A horizonton lévő felhők hamar el fognak vonulni, és holnap a szenvedések már olyannak fognak látszani, mint az éjszaka álmai. Mi a világegyetemből várjuk annak az új, nagy földi napnak a felkeltét, amelyen közöttünk üdvözölhetjük a Föld gyermekeit.

Szeretetünk és bizalmunk erősítsen téged és embertársaidat! És most, Orfeo, jó éjszakát!”

Ezeknél a szavaknál egy ezüstös köd elmosta alakjának körvonalait. Majdnem átlátszóvá vált, bár hallhattam távolodó lépteinek visszhangját. Az ő alakja nyilvánvalóan tetszőlegesen sűrűvé tudott válni, fényt tudott gyűjteni, és azt újra feloldani.

Mintha elkábultam volna, úgy szálltam ki az autóból és mentem be a házba.

Egészen meg voltam lepődve, amikor annyi zaj áramlott ki az ebédlőből és a konyhából. A belépéskor láttam, hogy a lakás tele volt emberekkel. Sok rokon és szomszéd volt ott. Mindannyian izgatottnak tűntek. Élénken beszélgettek és gesztikuláltak. Alig értem be a szobába, amikor Mabel és többen mások felugrottak és mesélték nekem, hogy mit láttak néhány kilométer távolságban északkeleti irányban.

Elbeszéléseik szerint olyasmit láttak, ami két nagy kerek fénynek tűnt, és amelyek egy felhőréteg alatt egymással fogócskáztak. A jelenség kb. 15 percig tartott. Még mindannyian annyira izgalomban voltak, hogy egymás szavába vágtak. Mindegyikőjük le akarta írni nekem a két különös fény mókás ugrásait a levegőben. De mivel én épp a saját, Neptunnal szerzett mély élményemtől jöttem, a tudósításaik a legcsekélyebb mértékben sem indítottak meg engem. Nem tudták megérteni, hogy miért voltam annyira érdektelen és szenvtelen. Ez valamelyest irritálta őket. Alice, a sógornőm egy kicsit sértődötten kérdezett, hogy tán nem hiszem nekik, amit mondanak? Láthatólag mindannyian csalódtak, amiért úgy látták, hogy az újdonság rám semmilyen benyomást nem tett.

Én természetesen elhittem nekik minden szót, amit csak mondtak. Miért is ne tettem volna? Az egyik sógorom majdnem eltörte a lábát, amikor kiugrott a magas konyhaablakból, hogy jobban láthassa a különös fényeket. Ezt mind szívesen elhittem nekik. De ezért még nem lettem ideges elbeszéléseiktől és izgatottságuktól.

Amikor végre egy kicsit megnyugodtak, azt mondtam nekik: „Látjátok, milyen izgatottak és majdnem hisztérikusak vagytok ma este majdnem mindannyian! Mit gondoltok, mi történne, ha a Légierő egyszerűen nyilvánosságra hozná bizonyos „csészealj”-információk egész tömkelegét? Millió ember mindenfelé ugyanígy reagálna, mint ti. Ez kezdete lehetne egy össznépi pániknak, és a józan ész már nem tudna uralkodni. Ezért kap ugyan híreket a nyilvánosság a „repülő csészealjak” aktivitásairól, de rögtön következik rá egy visszavonás vagy egy ismert jelenségekre támaszkodó magyarázat. Minden ilyesfajta hírre ráraknak minden egyes alkalommal valamilyen csillapítót. Országunk történetében még sohasem kezelt hasonló módon híreket valamilyen hivatal, magánszemély vagy kormányszervezet. Az egész kép valósággal tisztán áll szemünk előtt.

És mégis hova vezet ez, amíg a repülő „csészealjak” még nem szálldogálnak le kényelmesen udvarainkon? Nem csoda, hogy a jelenlegi politika addig elmegy, hogy egyetlen egy „csészealj”-tudósítást nem hoz nyilvánosságra.”

Már majdnem reggel lett, mire az izgalom végre annyira alábbhagyott, hogy ágyba mehettünk néhány órai alvásra. A következő napon az újságok cikkeket közöltek az észlelésekről. Sok ember figyelte meg az egész környéken a ritka „fényeket”. Ekkor hallucinációkról már egyáltalán nem volt szó. Közönséges földi fényekről sem. Végül is nem tudósít egy sereg ember izgatottan utcai lámpákról, fényszórósugarakról és hasonlókról. Milyen bugyuták tudunk néha lenni.

De a beszámolók túlságosan szenzációsak voltak! Ezért kellett gyorsan ilyen vagy olyan módon csillapítókat alkalmazni. Szerencsére a "csészealj-szakértőknek" eszébe jutott, hogy a Föld ebben az időben egy meteorrajon halad keresztül.

Három nappal később régi barátom, az időjárás-megfigyelő hozott egy hivatalos állásfoglalást. Ő vidáman magyarázta a fényeket egyszerű és egészen értelmes módon. Ezek természetes meteorok voltak, írta az újságokban. Hiszen mégiscsak vártunk meteorhullásokat, nemde? Nos, mi mások lehettek a fények, mint meteorok? És a hivatalos helyek sohasem tévednek!

A jó öreg Mr.White, az időjárás-előrejelző, Isten áldja meg őt! Én szeretem őt. Mindig is szerettem, annak ellenére, hogy a következő napra szóló előrejelzéseinél velem, vagy az itteni parasztokkal szemben mindig elvesztette a fogadást. Megéltem, hogy heteken keresztül minden nap mellétippelt, és a bekövetkezett időjárást egyszer sem mondta meg előre.

Ez az idegesítő játék elhúzódott több éven keresztül. Ez a hibbant időjárás délcegen előrejelezhetetlen marad még a szakértő számára is. De ez az időjárás-felelős, aki olyan szégyentelenül elvesztette meccseit az időjárással, lelkiismeret-furdalás nélkül végére járt a repülő „csészealjaknak”.

Mr.White vagy a sajtótitkára tehát megpróbálta megmagyarázni ezeket az átkozott „meteorokat” egy sor makacs individuumnak. Merthogy ugyanis ’véletlenül’ úgy adódott, hogy az ég azon az éjszakán felhős volt és párás; és ezek alatt a felhők alatt aztán 15 percen keresztül két titokzatos fény fogócskát játszott. Ezek nagy, kerek, fehér fények voltak, tüzes csóva nélkül, amilyenekkel tisztességes meteorok egyébként díszelegni szoktak. Nos, Mr.White, akkor ezek az emberek, körülbelül egy tucatnyian, tehát vagy hamisítók voltak, vagy valami földönkívülit láttak, amit az Ön lapos magyarázatával nem lehet félremagyarázni.

Milyen belső érzület volt elsősorban az, ami Önt arra késztette, hogy ezt a magyarázatot adja? Látta saját maga a jelenséget, és kutatta azt, mint azok a többiek? Vagy lehetséges lenne, hogy a bizonytalanság nyugtalanító érzései és az ismeretlentől való félelem hajtották Önt erre? Ön egyszerűen annyira vágyott arra, hogy valaki mondja már ki, hogy a fények nem is voltak itt, hogy végül maga mondta ki!

De elég a jóbarátunkból, az időjárás-felelősből!

Máshol javult a „csészealjakról” meglévő általános ismeret. Az ’út szélesedéséhez’ új események segítettek be. 1953 decemberének vége felé a „csészealj”-tevékenységekről beszámolók százai jelentek meg. Nyilvánosságra került az a jelentős hír is, hogy Kanadában építettek egy „csészealj”-megfigyelő állomást. Ottawa mellett készült a létesítmény, „Project Magnet” néven. Főleg ufó-kereső állomásnak szánva komplikált, drága berendezéseket kapott, melyeknek az a célja, hogy gamma-sugarakat, mágneses ingadozásokat és súly- ill. mennyiségváltozásokat állapítson meg az atmoszférában. Ezek a műszerek tehát azonnal észlelni tudtak minden mágnesesen hajtott „csészealjat” közeledésükkor. Az ezzel megbízott mérnök, Wilbert B.Smith azt nyilatkozta, hogy ő úgy hiszi, hogy 95% a valószínűsége, hogy az ufó-k léteznek. Nyilatkozatait jól igazolt észlelések részleteinek hallatlan nagy tömegére alapozta.

Ezenkívül Kanada ténylegesen fáradozott azon, hogy építsen egy sugárhajtású „repülő csészealjat”. Ismét egy lépés a helyes irányban! Lehetett hallani sok új vállalkozásról az Egyesült Államokban, de a legtöbb szigorúan titkos volt. Az egész világról áramló hírözönt azonban nem lehetett nem figyelembe venni.

Nagy-Britannia hivatalosan elismerte a jelenségeket. A többi hír Ausztráliából, Új-Zélandról, Svédországból, Norvégiából, Franciaországból, Németországból, Brazíliából, Japánból, Dániából és sok más országból érkezett.

Természetesen azonban még mindig megvoltak az egészen szívósak, akik még mindig vonakodtak attól, hogy ennek az évszázadnak a realitásait elismerjék. Az ilyen utóbbi zavaró elemek közül egy egész sorral találkoztam a keleti államokba tett utazásom során. Ők hasztalanul törekedtek kétségbeesetten arra, hogy valljak színt a kommunizmus mellett, és hogy előadásaimat a politika szférájába húzzák le. Állandóan azt kérdezték tőlem kihívóan: „Igen, mit gondol, mi rossz a kommunizmusban?” Válaszom mindig ugyanaz volt: „Abban abszolút minden rossz. Egy szemernyi sem helyes benne. Az egyetlen jó az a képessége, hogy cselekvésre ébressze a Jó azon pozitív erőit, akik olyan gyakran alszanak. A kommunizmus a világban és az emberben lévő minden jónak és becsületesnek a tagadása. Az rabszolgává szeretné tenni az emberi szellemet. Részéről az ember beszűkítése tudatos és tervezett. Egy napon Armageddonkor rá fogunk találni erre a gyilkos elemre. Akkor aztán meg lesz hozva a döntés. Vagy Isten fog győzni, vagy a gonosz. A mi világunkban most minden lénynek véglegesen döntenie kell az egyik vagy a másik oldal mellett.

Teljesen mindegy, hogy ez a harc milyen eredménnyel fog járni, a végén a Jó elem fog nagyobb életerőt felmutatni, és tovább fog élni a felfelé vezető úton.

Ezzel szemben a negatív elemek halált és pusztulást fognak megélni, hogy egy ellenséges környezetben újra elölről kezdjenek mindent. Kinek-kinek olyan sorsa lesz, amilyen választása volt.

Röviddel 1954 újéve előtt elhagytuk New Jersey-t és elindultunk hosszú hazautazásunkra Los Angelesbe. Nyugodtan, kényelmesen utaztunk és örültünk a tájnak, ami annyira más volt, mint a mi örök tavaszunk Dél-Kaliforniában, és amelyik különösen a fiainknak tetszett. Carlsbad Caverns és El Paso között a kocsink lerobbant a sivatagban. Késő este volt, és sok kilométerre voltunk a legközelebbi várostól. Még emlékszem, hogy fázott Mabel, és leverten azt mondta: „Na, Orfi, most tényleg jól jönne egy kis segítség a te repülő „csészealjaidtól”.”

Mosolyogtam azon a próbálkozásán, hogy szerencsétlen helyzetünket humorosan fogja fel. De a fiúk fürkészték az eget, mintha onnan akart volna jönni valami segítség számunkra. Én magam megtanultam, hogy az űrlátogatók sose keverik bele magukat földi helyzetekbe. Így nem is jelent meg egyetlen izzó korong sem, hogy szeretettel segítsen nekünk. Ezt kicsit később egy nagyon is földi teherautó tette meg, amelyik végül is bevontatott minket a következő városba. Ott felfedeztem, hogy eloldódott egy parányi kis vezeték és rövidzárlatot okozott az elektromos berendezésben.

Meglehetősen ügyetlennek éreztem magamat, amikor arra gondoltam, hogy én ugyan nagyszerűen el tudtam magyarázni a repülő „csészealj”-akban működő végtelen elektromágneses erő elvét, de tökéletesen tanácstalan voltam, amikor egy egyszerű problémáról volt szó a saját kocsim áramkeltésében.

Ez az élmény tisztán világossá tette számomra, hogy tényleg könnyen el tudnék veszni a világok között, ha nem maradnék mindkét lábammal szilárdan állva a földön, hisz egyelőre az az otthonom.

Amikor aztán ismét otthon voltunk Los Angelesben, az a kellemetlen érzésem volt, hogy végleg „kifekszem”. És nem tudtam, hogy kezdjek hozzá korábbi tevékenységem folytatásához. Az egész helyzetem meglehetősen reménytelennek és túl nehéznek látszott számomra ahhoz, hogy bármilyen sikerem lehessen.

Azonban visszatértünk után egy pár nappal jött egy telefonhívás Dorothy Russel asszonytól Manhattan Beach-ből azzal a kérdéssel, hogy hajlandó lennék-e tartani egy előadást az ő városában az előkelő Neptun-Klubban. Anélkül, hogy tudta volna, ő volt kiválasztva arra, hogy kisegítsen engem a mélypontról, és visszavezessen küldetésemhez. „Neptun-Klub”, gondoltam, amikor újra visszatettem a kagylót. Vajon a név több, mint véletlen volt?

Manhattan Beach-ben egy megtelt klubház közönsége előtt beszéltem. Az összejövetel egészen nagy siker lett. Az összes hallgató befogadóképes és lelkes volt.

További előadások következtek a nyugati államok városaiban. A rendszeres, heti Hollywood Hotelbeli összejöveteleimet is újra beindítottam. Mindent egybevéve azt vettem észre, hogy a dolgok olyan jól fejlődtek tovább, ahogy csak remélhettem. Mabel néha unszolt: „Felejtsd már el, és menj vissza dolgozni a Lockheed-hoz!” De én tudtam, hogy ezt már soha nem tudnám megtenni. Teljesen mindegy, hogy mi jön, mindenkinek az űrbeli látogatókról akartam beszélni, aki csak hallani akarta.

XI.

EGY  VÍZIÓM  TÁMAD

Kötetek százai sem tudnák mindazt szavakba foglalni, ami az életemben történt és amilyen lelkiállapotokon keresztül mentem az utóbbi két évben. Az elragadtatottságot, azt a szent extázist és örömrapszódiát, amit az anyag és a meghaló tudat bilincseinek áttörése révén éreztem, más valaki még csak nem is sejtheti. Mindenesetre a fájdalomnak és nyomorúságnak ebben a szomorú világában, amelyben mi élünk, minden felfelé tett lépést megfelelő mennyiségű lelki kínnal kell megfizetni. Ezért – megmondom egész nyíltan – az emberek nagy többsége egyenesen megfulladna, ha el kellene viselnie azokat a keserű szenvedéseket és próbákat, melyek nekem jutottak osztályrészül ebben az életben, és az előzőkben, mielőtt még feltárult számomra az igazi valóság végtelen méltósága.

Ma már betekinthetek a fény magasabb oktávjaiba és afelől érthetem meg szenvedéseim valótlanságát. Mindaz, amit azokban az említett szenvedési időszakokban elviseltem, a szenvedésnek csak egy illúziója volt, melyet földi értelmemnek a beszűkített látómezője okozott számomra. Most már teljesen világos számomra, hogy fizikai fájdalmak, lelki félelem, anyagi nehézségek, vereségek, betegség, ellenségeskedés és szerencsétlenség csak a földi tudaton (értelmen) belül léteznek. Az én szenvedéseim a megtévesztő 3-dimenziós fizikai szinten és az idődimenzióban tűnnek reálisnak. De az örök énemről szóló igazság fényében az állítólagos szenvedés nem létezik.

Sok ember számára az, amit az imént mondtam, abszurdnak és paradoxnak tűnhet. Ezernyi más ember azonban meg fogja érteni, hogy miről beszélek; mert ők maguk is megélték ezt az evolúciós folyamatot, talán egy kicsit másképpen. Ha valaki a hamis anyagi szemléletekből felemelkedik a szellem igazságára, az anyagiságnak egy teljesen új látásmódjára és megértésére jut. Az elkövetkezendő években egyre több ember fog eljutni erre az igaz megértésre különböző mértékben; mert ellenkező anyagi értékek tekintélyes mértékben fognak szaporodni minden területen. Mi a „Nyomorúság napjai”-nak elején járunk!

Ma itt ismét esett az eső. A Los Angeles folyó medre teli van vízzel. Késő délután kitisztult az ég. Amint este lett. Elsétáltam a folyóhoz, megálltam a hídon, és elnéztem a betonkorlát széle fölött. Lenéztem arra a helyre, ahol Neptun lábainál ültem. Egy erős érzés fogott el, és megrendített lényemnek a legeslegmélyéig. „Ó, Neptun”, gondoltam, „érzed te is ennek a Földnek a szörnyű tragédiáját, amikor rálépsz erre a talajra?”

Mint egy álomban, hallottam akkor, hogy egy szelíd hang ezt mondja: „Nézd a Föld naprendszerét és azt a sok többi naprendszert az Univerzumban! Hát e naprendszerek bolygótestei nem igazi ősformái az un.”repülő csészealjak”-nak? Mint a bolygók, a korongok is kerekek, az éterben függnek, valamint éterhullámok és mágneses fény hajtják őket rendszerről rendszerre történő utazásukon.

A Kozmosz tengernyi világának sok élőlénye fedezte fel ezt a világegyetemben érvényesülő alapelvet, amely által képesek utazásokat végrehajtani a különböző naprendszerekbe. Az ő gondolataik és tetteik a Kozmosz törvényeivel tökéletes összhangban állnak. Ők tiszteletben tartják minden világnak és minden egyénnek a jogait mindenhol. Leginkább azonban az ősi örök Szellemet tisztelik, és Vele tökéletes összhangban cselekednek, hisz Benne élnek, tevékenykednek és léteznek.

Beszélj mindenkihez, akit csak látsz, Orfeo! Beszéld el nekik az anyagi világegyetem még fel nem fedezett csodáit, és a végtelenül nagyobb ottani csodákat. Te annak a harmonikus szeretetnek az igazságával fogsz beszélni, amelyik az egyetlen valódi hatalom. Valójában csak fény, örök fény van az egész világmindenségben; ez tehát a materialista értelemnek az ellenkezője. A szellemi univerzumon belül csak a bolygók mögötti helyek képezik a sötétség illúzióját, mert ott sötétítenek el a bolygótestek egy egészen kis mennyiségű fényt. A valóságban azonban a sötétség csak egy érzékcsalódás, amelyik a fej anyagi értelmének helytelen gondolkozása által keletkezik.

Mindenki, aki a sötétség hamis felfogásából eljut a fényre, már sose fog újra ennek az érzékcsalódásnak a rabjává válni. Szerte az Univerzumban mindenütt várnak élőlények sóvárogva arra, hogy segítsenek a földi embertestvéreknek; de minden egyes földi embernek magának kell meghoznia a választást; mert minden halandó lénynek meg van a szabad akarata. Te, Orfeo, végigvándoroltál a halálárnyékok völgyén és eljutottál az örök fényre. Segíts most másoknak, hogy ugyanezt megtegyék!”

Akkor egy darabig csend volt, kimondhatatlan gondolatok és érzések áramlottak át lelkemen. Végül a hang folytatta: „Íme, ma este 2000 év lesz visszapergetve szemeid előtt.”

Miközben hallgattam a hihetetlenül szép hangra, szemeim egy közeli dombon lévő, repülőgépek számára szolgáló forgó világítófényen nyugodtak. Amíg figyeltem azt, a világítófény zöldje és pirosa gyengéd ámbra-színre oldódott fel, majd ez az ámbraláng egy világító karddá változott. Majd a kard lassan egy keresztté változott, és azon a Megfeszített teste függött.

Míg én úgy néztem rá, mintha meg lennék igézve, Ő felébredt, és a keresztről lenézett rám. Tekintetéből sugárzó mosoly tört elő, és a legcsekélyebb fáradság nélkül leszállt a keresztről, és sugárzó szépségében elindult felém. Újra a keresztre pillantottam, de az már csak egy árnyék volt, amelyik feloldódott a semmiben.

Mialatt Ő jött felém, azt hallottam, hogy egy óriási kórus öröménekeket énekelt és szívem túlcsordult a boldogságtól. Ismét odanéztem, ekkor épp a híd fala mögött állt. Világosabbnak láttam őt, mint a nappali fény. Mint amikor valaki ránéz a napra, és annak csak a fényét látja.

Hangja szelíden kérdezte: „Hogy hívnak téged?”  „Máté”, feleltem. De alig mondtam ezt ki, gondolatban rögtön kijavítottam magamat, hisz a Máté az én középső nevem volt. De Ő azt mondta: „Te magad választottad ezt a nevet, amikor kisgyermek voltál. Nem akartál semmilyen más nevet, csak ezt. Emlékszel még?”

Igenlően bólintottam, mert valóban visszaemlékeztem erre. Majd hallottam, hogy azt mondja: „De Máté egy vámszedő volt. És te nem olyan voltál 1952. május 23 előtt, mint egy vámszedő?” Szégyellettel meghajtottam a fejemet előtte, mert felismertem, hogy valóban olyan voltam, mint egy vámszedő, talán még rosszabb. Aztán egy végtelenül szeretetteljes hanggal szólt: „Ne szégyenkezz, Orfeo! Nem tudod már, hogy mindig többre tartottam a vámszedőket és bűnösöket az önbíráskodó képmutatóktól?”

Akkor fátylak hullottak le szemeimről és visszaemlékeztem egyes eseményekre egy olyan életből, melyet az időben messze visszatekintve sok élettel ezelőtt éltem. Eltakartam az arcomat a tekintete elől, és a szégyen és bánat könnyei homályosították el szemeimet.

„Ne sírj, Orfeo”, mondta elnézően. „Ez most már mind elmúlt. Mondd meg az emberiségnek, hogy én élek, és ma is még ugyanúgy szeretem őt, mint kétezer évvel ezelőtt, amikor Galilea partjai mentén jártam. Nem sokára újra meg fogok jelenni a Földön nyilvánosan láthatóan. De mondd meg az embereknek, hogy annak, aki fel akar engem akkor ismerni, előzőleg a szívében kell megtalálnia!”

Tartott egy szünetet, és az én szemeim nem tudták tovább elviselni tekintetének sugárzó szépségét.

És akkor azt mondta: „Emlékezzél arra, Orfeo, hogy milyen módon lett nem sokkal ezelőtt kinyilatkoztatva számodra, hogy most élnek más világok élőlényei is a Földön! Mindegyik a másik képmása. Mindannyian saját akaratból léptek be a nyomorúság völgyébe, a Földre, azért, hogy segítsenek az emberiségnek. Ők kölcsönösen kiegészítik egymást, ha az egyik túl kevésre képes, vagy ha a másik túllép bizonyos határokat. Nemigen fogja felismerni őket egyetlen egy ember se a Földön, azok kivételével, akiknek ők maguk fedik fel kilétüket. És aki nyilvánosan kinyilvánítja, hogy ő egy másik világ élőlénye, az nem az. Csak a gyümölcseikről ismerhetitek fel őket. Ez az „Új Kor” titkainak kezdete.

Akkor lassan elhalványult előttem a fénylő jelenség, amíg csak már nem volt jelen. Csak egy szelíden csillogó zöld fény maradt még vissza a légkörben. Hosszú ideig álltam aztán ott a csendben, és a teremtés szíve végtelen békével vett körül.

Végül megfordultam és haza akartam menni.

Akkor megszólított egy jól ismert hang: „Orfeo, mire gondolsz?” Megfordultam, és láttam, hogy Neptun állt a folyó partján, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol 18 hónappal azelőtt ültünk.

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és aztán azt válaszoltam: „Te csak tudod, Neptun, hogy mit gondolok! Vagy most elvesztem számodra?” „Nem, Orfeo, te sosem leszel elveszve számomra”, válaszolta, „de vannak meghitt pillanatok, amelyekben senkinek sem szabad áthatolnia a másik gondolatvilágán. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy aki ezt akarná tenni, nem tudná, és aki tudná,az semmilyen körülmények között nem tenné meg.”

„Értem, Neptun”, mondtam, „lehetősége mindenkinek megvan arra, hogy a legmélyebb mélységű élménye legyen. Azok megvalósításának pillanataiban azonban az ember magában válik egy világegyetemmé, és akkor védve van a kozmikus törvények által. Te is, mint mi, akkor mindannyian gyermekek vagyunk az ATYA végtelen jelenségvilágaiban.”

Mikor beszédem végéhez értem, elcsodálkoztam saját szavaimon. Lehetetlennek tűnt számomra, hogy ilyesmiket tudtam mondani Neptunnak. És mégis elmondtam ezeket, és ő mosolyogva nézett rám, mintha az én gondolataim az övéi is lettek volna.

De akkor eltűnt tekintetem elől. És hirtelen egyedül és nagyon kicsinek és jelentéktelennek éreztem magamat. Végigszaladtam a hídon a gyalogútig, amelyik odavezetett ahhoz a helyhez, ahol Neptun állt. Ő azonban már sehol sem volt látható, viszont a híd boltíve alatt megint láttam egy repülő korong lágyan izzó körvonalait.

A „csészealj” ajtaja nyitva állt. Amíg még gondolkoztam azon, hogy belemenjek-e vagy nem, a bejáratban megjelent egy nő. Lyra volt az. Még sokkal szebb volt, mint amilyennek én az emlékezetemben tartottam. Mosolyogva jött ki a járműből, és olyan volt, mintha a fűcsomók titokzatosan remegtek volna, és egy különös, alig hallható zenével megtelt szél fújt volna. Úgy tűnt, hogy az egész természet megmozdult, mintha egy kéz megsimogatta volna.

Ő lassan közeledett felém, és csillogó fehér öltözete úgy szikrázott, mintha védekezésben lenne a Föld sűrű, esztelen légkörével szemben. Az emberben lévő Krisztus-erők iránti egész végtelen szeretet, ami kitöltött engem abban a pillanatban, boldogító tetőpontját az ő jelenlétének csodájában lelte meg, abban, melynek szeretete, együttérzése és megértése mindent átfogó volt, és melynek sugárzó szemei áldást osztottak.

Amikor közelebb került hozzám, láttam, hogy a ruhája úgy csillogott, minta nyugtalan holdfény. Ugyanígy csillogott Neptun sötét egyenruhája is a mi sűrű atmoszféránkban.

A kezében egy poharat tartott, odanyújtotta nekem, és megszólalt: „Igyál ebből a pohárból, Orfeo, és vissza fog térni normál tudatod. Akkor újra azonos leszel földi testvéreiddel, és fogod tudni mutatni nekik az utat.” Csak vonakodva vettem el a kristálypoharat, de nem mertem inni belőle, mert attól féltem, hogy akkor Neptun és az ő egész világa mindenkorra visszavonulnának tőlem.

Ő ismét mosolygott, és egy enyhe, aranyos fény vette körül, épp úgy, mint legutoljára az ő világukban. „Minden, amit a te és a mi világunkban tettünk veled, megfelelően át lett gondolva”, mondta. „Ezért minden, amit megéltél a felsőbb világokban, hasonló formában helyettesítve lett az alacsony világban. Ne légy tehát se vidám, se szomorú mind amiatt, amiben eddig részed lehetett! Gondold meg, hogy a szeretet megértést, és a megértés szeretetet jelent mindenütt az Univerzumban. A szeretet tehát időtálló, örök minden világban. Szeretet alatt csak önzetlen szeretetet értek, és nem a test vágyát, melyet itt a Földön olyan gyakran neveznek hibásan szeretetnek. A szeretet végtelen szabadság. Igyál a pohárból, és legyen újra béke lelkedben!”

Lassan megemeltem a poharat az ajkaimhoz, és ittam. Aztán leejtettem a földre, de nem hallottam semmilyen hangot. Úgy tűnt, hogy az ital kitisztította a fejemet. Azt az érzést adta nekem, hogy újra egy normális, erős ember vagyok. Lyra nem tűnt el, mint ahogy tartottam tőle. Inkább még reálisabbnak tűnt, mint korábban.

„Most mennünk kell, Orfeo”, mondta szelíden.

Szavai nagyon szomorúvá tettek, mert féltem az ő elválásukra gondolni. De csak egy pillanatig, aztán ugyanis már tudtam, hogy valóban senki közülük nem fog többet valaha is elhagyni engem. Lassan mondtam: „Megértem, hogy mit akartál az itallal, Lyra. Mert most azt érzem, hogy újra itthon vagyok a Földön, úgy, mint máskor. Sohasem foglak elfelejteni téged, Lyra; mert én egy rész vagyok belőled, Neptunból és Orionból, és az egész világotokból, mint ahogy ti is nekem egy részem vagytok. Most tudom, hogy nincs más halál a világban, mint az, amit az emberek a Földön életnek neveznek. Éppúgy tudom azt is, hogy nincs olyan gonosz tett a világban, amit ne lehetne jóvá tenni. Lyra, te mindig velem leszel.”

Ezeknél a szavaknál meghajtottam a fejemet, és amikor újra felemeltem, már nem volt ott, mintha egyszerűen megszűnt volna a semmibe. Csak egy csodálatos illat maradt utána, ami megtöltötte a levegőt. Olyan volt, mintha mindenütt láthatatlan virágágyások lennének.

Amikor a híd boltíve alatt a „csészealj” körvonalai után nézelődtem, az már nem volt ott. Egy ideig ott álltam az enyhe, visszaverődő esti fényben békében önmagammal és minden dologgal. Ha el is mentek, már nem éreztem magam egyedül; mert valójában – és ezt tudtam – már soha többet nem lehettem egyedül ebben az életben és egy következőben sem.

Megfordultam, és hazamentem.

Amint kinyitottam a lakásajtót, annak a meleg békének egy hatalmas hullámát éreztem, amely otthon várt rám. A fiúk olvastak a folyóirataikból, Mabel pedig egy hintaszékben ült és gombokat varrt az ingeim egyikére. Amikor beléptem, felnézett és mosolygott. Hónapok óta először láttam őt annak a csodálatos asszonynak, aki ő valójában. Egy állólámpa fénye esett a hajára és egyszerű ruhájában úgy nézett ki, mint Botticelli egyik madonnája. Tükröződött benne a nemes asszonyiságnak (nőiességnek) az egész titka és csodálatossága. Ő Lyrának, a lehető legmagasabb női evolúciónak a tükröződése volt.

„Hiányoztál nekünk, Orfi”, mondta Mabel. „Hol voltál?” „Ó, csak lenn a folyónál, Mae”, válaszoltam, és gyengédebben pusziltam meg, mint már hosszú ideje tettem.

Egy mosollyal jutalmazott meg és így szólt: „Jó, hogy újra itt vagy!” Szavai megsokszorozták bennem a béke és nyugodt közérzet érzését; mert újra otthon voltam. Igen, Lyra és Neptun visszaadtak újra a családomnak.

Odamentem a rádióhoz és bekapcsoltam, hogy meghallgassam a híreket. Serény, fontoskodó hangok jelentették lelkesedve a legutóbbi H-bomba robbantás által okozott félelmetes pusztítás utolsó rémségeit. Ezután tudósítások következtek egy förtelmes ideggáz feltalálásáról, amelyből egy fél liter elegendő egy egész város lakosságának a kiirtásához. Földrengések, csatazaj Indokínából és más veszélyhelyekről, nyugtalanság, félelem, gyilkosságok, öngyilkosságok, iszonyat. Azután tudósítások következtek azokról a titkos, rossz erőkről, amelyek alattomosan hatnak közöttünk és szövik a csalások és akadályok gonosz szálait – az ember az ember ellen a keserű végig! Ó, jó Isten, mennyi ideig még? – gondoltam. Meddig tart még, míg a könyörületre méltó Föld megél egy fordulatot és megrázza a csillagokat.

Amikor kikapcsoltam a rádiót, minden korábbinál jobban felismertem, hogy mennyi munkát kell még elvégezni.

Valójában az ellenségeskedésnek és a nagy materializmusnak ez a korszaka már a múlté és az Új Kor már megkezdődött. Sok szellemileg felébredt személy felismeri ma már a dolgok igazi állását. Az összes ilyen férfinek és nőnek, becsületes szívűnek és őszinte akaratúnak szenteltem az életemet. Mindazoknak, akik az elmúlt időkben harcoltak a Földön az ember jogaiért és sorsának javulásáért szemben a félelmetes és keserű igazságtalanságokkal.

Az óra eljött! Az arany hajnalpír nagy ígérete felderül. Kinyilatkoztatásainak fénye rövidesen meg fog mutatkozni a vallásban, az orvoslásban, a tudományos kutatásban, valamint az emberi törekvések minden területén. A kor végére vonatkozó nagy jövendölés beteljesedése közel előttünk áll. És űrbeli látogatók az előhírnökei a földi hajnalderengésnek.

Hibákat el fognak követni, de ki fogjuk igazítani azokat. Háború, nyomorúság és áradás el fog jönni, de ezek hamar elmúlnak majd. Mert az örök szövetség szivárványa van most fenn az égen. A Nagy Szellemi Testvériség csillogó seregei az Univerzumban várnak arra, hogy maguk közé fogadjanak minket, és megmutassák nekünk, hogy milyenek ők valójában. Képzelőerőnk és álomfantáziánk legmagasabb szárnyalásai sem mérhetők össze azzal a valóságos, csodálatos világgal, amelyik előttünk áll az „idő”-ben. Az Univerzum olyan, mint te, és te hasonlítasz az Univerzumra. Az igazi szellemi valóságban az Isten Kozmoszban lévő lakásaiban élő számtalan élőlény lényegét tekintve mind olyan, mint te és én most és valaha és mindenkor.

Majd csak ha felébredünk sötét halál-álmainkból, akkor fognak elhalmozni bennünket élettel és szépséggel. Te a választás előtt állsz! Középút ma már nincs. Elértük az elágazást. És minden földi ember és a környező megjelenési szintek minden élőlénye csak az egyik vagy a másik utat járhatja.

Nos, válassz magadnak!

 XII.

 MIRŐL  ISMERHETŐ  FEL  EGY  „CSÉSZEALJ”?

Egy „repülő csészealj” jelenlétét néhány módon mutathatja meg. Némely kevés személy, akiknek az idegi érzékenysége hasonlít az enyémre, egy „csészealj” közelségét fizikai tünetekről tudja felismerni, mint ahogyan azt leírtam korábban ebben a könyvben.

Csak nem réggel ezelőtt volt Vernon Tyler úrnak, a Santa Monica-i Municipal repülőtér igazgatójának egy ilyen élménye. Elmesélte, hogy 1954. március 24-én csütörtökön este már korán lefeküdt aludni. 22 óra körül egyértelműen aludt, amikor egy figyelemreméltó bizsergést érzett végigfutni a tarkóján, a karjain és a gerincvelőjében. Azt mondta, olyan volt ez számára, mintha a tarkóján felállt volna a haja. Ez egy elektromos jelenségre emlékeztette őt. Azonnal felébredt, és egy különös kényszerérzés töltötte el, mintha valakivel vagy valamivel kapcsolatban állt volna. Kiugrott az ágyból, odaszaladt az ablakhoz és kinézett, de nem látott semmit.

Egy darabig nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Egyre csak az a biztos érzése volt, hogy valaki akar tőle valamit. Végül újra lefeküdt az ágyba és aztán végleg elaludt.

Másnap reggel felhívta őt egy barátja, Fred Carlyle és meg akarta tudni, hogy mi lehetett előző este 22 óra körül Tyler háza fölött. Tyler csodálkozva kérdezte, hogy miért? Carlyle elmondta, hogy ő és a családja megfigyelték, amint 4 különös tárgy vagy fény épp Tyler háza fölött leírhatatlan módon manőverezett, anélkül, hogy a legkisebb zajt keltették volna.

Ugyanazon a napon hasonló közléseket küldött a „Santa Monica Outlook” c. újságnak Genevieve Downer asszony és a férje, Lilian Colbary és lánya Marilyn, valamint Swalge úr és asszony. Később kiderült, hogy a szomszédságból még sok más ember is látta a jelenséget. Csak ők nem hívták fel az újságot.

De az ezen a lakóterületen lakó összes személy közül Tyler volt az egyetlen, akiről ismertté vált, hogy megérezte a szokatlan tüneteket. Ő amikor később olvasta azt a cikket, melyet a „csészealjakkal” történt kapcsolataimnál észlelt fizikai tüneteimről írtam, megerősítette, hogy neki ugyanazok az érzései voltak.

Tehát az egy „csészealj” elektromágneses tulajdonságaira adott fizikai reakciók valami szokatlant jelentenek. Aki ilyeneket megélt, biztos lehet, hogy szervezete alkalmas érzéken felüli észlelésekre. Mivel egy kristálykorong olyan kicsi lehet, hogy csak 5 cm átmérő mellett képes áthatolni az anyag sűrűségén, minden további nélkül lehetséges, hogy ilyenek tartózkodnak valahol egy teremben vagy egy kis helyiségben és eközben a szem számára láthatatlanok, vagy épp láthatóak. A sötétségben néha gyengén izzó, lebegő sikló fényekként jelennek meg, melyek láthatóvá válnak, majd hirtelen újra eltűnnek.

Sokan láttak már egy repülő „csészealjat”, de nem ismerték fel annak. Ezért akarjuk most itt felsorolni a legszokásosabb megnyilvánulási formáikat, hogy az olvasó jobban fel tudjon ismerni egy un. ufót, ha lát egyet.

1. Az ide-oda bolyongó csillag

A korongok egyik legáltalánosabb és legkevésbé jelentett megjelenési formája az, amikor azok csak úgy bolyonganak az éjszakai égen. Gyakran helytelenül járműfényeknek vagy csillagoknak vélik őket. De ha nem lehet hallani repülőgépmotor zajt, és a csillag mozogni látszik, akkor az nagyon is lehet egy korong.

2. A meteor

Ha látunk egy ’meteort’, amelynek nincs csóvája, vagy amelyik sajátosan váltogatja a színét, figyeljük meg alaposan! Ugyanide tartozik minden olyan ’meteor’ is, amelyik úgy látszik, hogy mozdulatlanul lebeg, vagy amelyik hirtelen megváltoztatja a pályáját és felfelé száll, vagy hurkot ír le. Az ilyenek is valószínűleg „csészealjak”.

Ugyanígy minden nagy, kerek tűzlabda, amelyik kifejezetten vízszintesen repül és aztán egy sugárzó szikraözönben tör ki, hanggal vagy anélkül, biztosan a „csészealj”-jelenségek egyik fajtája. Ehhez hasonló egy óriási ’meteor’, amelyik egy vakító villámmal felrobbanni látszik és egy egész vidéket bevilágít, de hang nélkül. Ezek mind un. ufó-megnyilvánulások.

3. Az ezüstös korong

Ezt a jelenséget nem lehet félreértelmezni. Az első látásra olyannak néz ki, mint egy repülőgép. De valami arra késztet minket, hogy másodszor is nézzünk oda. Akkor látjuk, hogy lehetetlen, hogy az egy repülőgép legyen; mert kerek, mint egy korong vagy épp gömb. Vagy lehet ovális alakú is, vagy látszhat félgömbnek. Nézhet úgy ki, mintha lüktetne, vagy ha a pulzálást nem lehet pontosan látni, akkor mégiscsak az az ember biztos benyomása, hogy úgy van. Ilyenkor az effektust inkább az idegekkel fogjuk fel, mint a szemeinkkel.

Gyakran úgy vélik, hogy ebben az ezüstös, fémesen csillogó korongban látnak egy sötét középső részt. De úgy is látszhat, mintha a korong billegne a levegőben, vagy ide-oda hintázna, mint egy tengeribeteg. A sötét középrész eltávolodhat a középponttól. Néha végigvándorol az egész felület mentén az olyan különösen imbolygó korong ritmusában.

Mi ez a sötét rész az ezüstkorongon? Ez az ellenőrző sugarak gyújtópontja, azé a sugáré, amelyik összeköti a korongjárművet egy másikkal, amelyik vezérli őt. Ez a földönkívüli, radarhoz hasonló sugár olyan szilárdan megfogja a korongot, hogy annak minden mozgását ő irányítja a szándékolt irányba. Ez az a sugár is, amelyik előidézi a majdnem hihetetlen, derékszögű irányváltoztatásokat. A korong olyan, mint egy Yo-Yo-játék, amelyet egy sugárzsinór tart és mozgat.

4. Korong a korongban

Ezt a típust is gyakran látják. Az a különös rotációs effektus, mintha az egyik korong forogna egy másikban, különböző célokat szolgál. Mint ahogy az sok más megnyilvánulási módnál van, a földönkívüliek ezt is felhasználják arra, hogy valamilyen benyomást tegyenek egy bizonyos egyénre vagy egy csoportra.

Ha egy ilyen ufó-t látunk, mindegy milyen egyéb részletekkel, bizonyosak lehetünk abban, hogy erre az észlelésre valamilyen különleges okból „kiválasztattunk”.

A többszörös rotációs effektust ennél az ufó-típusnál egy korongnak egy másikban történő tényleges forgatásával érik el. Ezek a sajátos vizuális jelenségek mágneses erőnek energiává történő átalakulásának következményei, amelyet a korong gyújtópontjában gyűjtenek össze. Ezt az energiát át kell alakítani és el kell osztani. Ezután azt a „csészealj” külső korongjain újból kisugározzák. Ha a korongot irányítók egy egyén vagy közösség legjobbját akarva színjátékot akarnak adni, ezt az energiát kell csak „kilőniük”; a statikus elektromosság kisülése ilyenkor aztán lángokban, kilövellő csíkokban, tűzlabdákban és hasonló jelenségekben mutatkozik meg. Ezt az erőt a repülő objektum mögé is tudják irányítani, amivel azt a benyomást keltik, mintha a korongnak sugárhajtása lenne.

A mágneses meghajtó erőt egy évvel ezelőtt még kigúnyolták, és még most sem mentes a gúnytól, annak ellenére, hogy laboratóriumainkban modell-korongrepülőgépeket építettek, amelyek korlátozott mértékben reagálnak erre az erőre. A valóságban ez a terület az egyik legaktuálisabb problémává lett, és folytatnak titkos kutatásokat ebbe az irányba az USA-ban, Kanadában és egyes más országokban. Az utóbbiak egyikében már olyan eredményeket is elértek, amelyek nagyobbak, mint ami jó nekünk.

Egyebekben a mágneses elv megmagyarázza a repülő „csészealjak” mindenféle viselkedését, amelyről valaha is tudósítottak. Kiindulva a mágneses hajtásból és annak dinamikájából végül is felfedeznénk a legprimitívebb „csészealj”-konstrukciók titkát. Ez a tény éppen bizonyítja az ufók létezését és elfojt minden kételyt. Ami mindenesetre az űrjárműveket illeti, ahhoz a végleges bizonyítékot számunkra a tényleges velük való találkozásnak és az észlelések és élmények tanúsításának kellett elhoznia; és ezt végül is elértük! Ezután aztán azonnal elkezdődtek a különböző kormányok laboratóriumaiban a mágneses meghajtási elvvel folyó munkálatok. De mi történt ezzel egy időben? Minden ufókkal kapcsolatos hivatalos közlés mindenütt megszűnt! A nyilvánosság számára egyszerre csak többé nem léteztek „csészealjak”, annak ellenére sem, hogy közben folytatólagosan futottak be a tudósítások százai. Csak Frank Edwards Washington D.C.-ben, a Légügyi Hivatal volt munkatársa , és néhány más bátor ember közölték az igaz tényállásokat.

Most minden hivatalos állásfoglalást akadémikus és konzervatív szellemben fogalmaznak meg, és amit közölnek, azok a mi saját kísérleteink és ’felfedezéseink’ a rakétaépítés területén, a mágneses kutatásban, stb.

Milyen ritka ellentmondás! Éppen azokat teszik szó szerint ’szájhalottakká’, akik bátor ambícióval küzdöttek a „csészealjak” ügyéért, míg azok, akik az un. ufo-k tényét foggal-körömmel ellenezték, most maguk folytatnak lelkesen elektromágneses kutatásokat!

A világűrből érkezett látogatók sok mindent feltártak számunkra. Már annyi is elég, hogy ötleteket adtak nekünk ahhoz, hogy milyen új, számunkra még ismeretlen irányokba és szinteken folytassunk tudományos kutatásokat. De ha nem tanuljuk meg, hogy magunkat etikailag is magasabb szintre emeljük, nem csak technikailag, akkor minden tudásunk újra el lesz véve. Az űrlények szívesen tanítanának minket, úgy, mint ahogy mi tanítjuk a kis gyermekeket – de mi, szemtelen, eleven fickók, egyszerűen semmit nem akarunk tanulni!

5.  A háromszög alakú láng

Sokan látták az ufo-jelenségeknek ezt a típusát. A háromszög alakú tűz semmi más, mint egy „csészealj”-formáció pontos képe. Ezt a formációt azért képezik, hogy ilyen alakban adjanak le elektromos energiát. Az egyes korongok láthatatlanná válnak, míg az egész figura kifényesedik. Lehet szó egy félig anyagi objektumról is, melynél a korong erőgépe annak belsejében van.

Az űrlátogatók számára mindez nagyon egyszerűen megvalósítható a távirányító helyről, amelyik természetesen az anyahajóban van. Az itteni földi laboratóriumokban is létre lehet már hozni ezt a jelenséget korlátozott mértékben. De erről hallgatnak, különösen a „vasfüggönyön” túl.

6.  Repülőgépek, amelyek láthatatlanná válnak

Ez a típus egy vizuális és akusztikus kivetítés, melynek mechanikája azonban túl bonyolult ahhoz, hogy abba itt részletesebben belemenjünk. Minden, amit elmondhatunk, a következő: Ha egy repülőgép ellenállhatatlanul vonzza a figyelmünket, és azt egy különös, érezhető erő ellenállhatatlanul magán tartja, akkor lehet, hogy ufó-kivetítésről van szó. De abszolút biztos lehet ebben, ha a repülőgépnek matt, lapos a felülete, nem veri vissza a napfényt, és természetesen akkor, ha az hirtelen eltűnik a szemei elől.

7.  A torpedó

A torpedó vagy szivar alakú hajó ritka. Erre először valószínűleg gyors, hangtalan repülése által leszünk figyelmesek. Ez körülbelül olyan alakú, mint egy Zeppelin léghajó, csak sokkal karcsúbb. Néha látni ennél a típusnál ablakokat, néha nem. Ez attól függ, hogy ezek az észlelés időpontjában nyitva voltak-e vagy nem. A hajó képes mozdulatlanul lebegni a levegőben vagy hirtelen eltűnni. De egyben biztosak lehetünk: akinek valaha is az a szerencséje van, hogy meglásson egy ilyen járművet, annak az egy bizonyos okból nyilvánult meg, ami a néző számára vagy azonnal világos, vagy később derül ki. Ennél a formánál a világűr lakóinak mesterhajóiról van szó. Ezek gyakran több száz méter hosszúak. Vannak azonban kisebbek is, amelyek nem hosszabbak, mint egy szokásos repülőgép törzse.

8.  A „repülő csészealj”

Ez az objektum vagy gömb alakú, vagy lehet félgömb vagy koronghoz hasonló is. Ez a célszerű ŐS-alak, és egy sokféle használatra alkalmas ellátó jármű. Nagysága kevesebb, mint 5 cm és több ezer méter átmérő között változik. A nagyobb hajóknak némelykor un. műanyagfedelük van, és néha személyszállító hajóként szolgálnak.

Ezzel felsoroltuk az űrjárművek minden típusát, aszerint, amennyire azok megnyilvánultak a mi atmoszféránkban.

Minden jármű kinézhet tompán és nem átlátszóan, vagy a következő pillanatban annyira átlátszóvá tehető, hogy a legjobb földi szemek sem veszik észre. Ekkor ugyanis fényképfelvételeket készítenek; szavakat, gondolatokat és tetteket vesznek fel; születéseket és haláleseteket kísérnek figyelemmel, titkos ellenáramlatokat figyelnek meg kormányokban, stb. Ezek a csendes megfigyelők, és minden történést rögzítenek feljegyzéseikben.

Megtörténhet, hogy valaki abszolút csendben kapcsolatot vesz fel egy földlakóval, és annak a fizikai szemei számára láthatatlan marad eközben. De az ilyen ember valamikor meg fog élni egy szellemi ébredést és akkor emlékezni fog az ilyen találkozásra. Az ébredés történhet évekkel a bekövetkezett kapcsolat után. Úgy tűnik, az űrlények ténylegesen az olyan személyeket részesítik előnyben, akik tudnak, és akiktől a vizuális élmények általi nyugtalanságot távol akarják tartani. Az ilyenek ugyanis aztán nem tudják, honnan vannak az ismereteik, de rendelkeznek azokkal.

Sokan sohasem láttak tudatosan egy „csészealjat”, hanem legfeljebb egy olyannak a bizonytalan benyomását észlelték. De számukra el fog jönni a nap, amelyiken majd dimenziókon kívüli érzékeléssel „emlékezni” fognak, és szemeik megnyittatnak. Napjaink sok legfinomabb kontaktusa ilyen módon jön létre.

A másik oldalon azok az emberek állnak, akik láttak nagyszerű ufó-megnyilvánulásokat és mégis szkeptikusan és változás nélkül folytatják útjukat. Ezek azok, akiket nem tudnak ’megérinteni’ az űrlátogatók. Ők az ő saját sötét világukban élnek. A látszólag kemény bolygótörvény alapján a Földre vonatkozóan minden szellemi növekedés kínokkal jár együtt. Isten és a természet, úgy tűnik annak okoznak a legtöbb fájdalmat, akit a legjobban szeretnek.

Így van ez a világűrbeli követekkel is. Bizonyára így is kell lennie. A pokolból való felemelkedés nem egy egyszerű dolog. Úgy, mint ahogy Isten hívja haza szenvedésekkel azokat, akik NEKI a legdrágábbak, bizonyára úgy kell ezt nagymértékben a földönkívülieknek is tenniük.

A világok nagy tervében senkiről nem feledkeznek meg, azok kivételével, akik szeretnének figyelmen kívül maradni.

A választás minden egyén számára szabad.

XIII.

 A  „REPÜLŐ  KORONGOK”  FELÉPÍTÉSE  ÉS  MEGHAJTÓ  ERŐI

Ellentétben jelenlegi felfogásainkkal a világűrt nem meghódítjuk, hanem annak az adottságaival dolgozunk. Beleilleszkedünk. Egy jó táncos nem azt teszi, hogy belekényszeríti lépteit és mozdulatait egy bizonyos ritmusba, hanem érzi a zenét és együttműködik vele. Egy jó pilóta nem azt teszi, hogy átszeli a levegőt, hanem szövetségbe lép annak dinamikus erőivel. A madarak teszik ezt a legtermészetesebben. Figyeljük meg a halakat egy tálban vagy egy akváriumban: szép áramvonalak mentén siklanak és merülnek; mert érzik a víz minden könnyű mozgását és vibrációját. A legtökéletesebb harmóniában vannak a környezetükkel. Sehol sincs a természetben harc az elemekkel szemben. Mindenütt harmónia uralkodik és a törvényeihez való alkalmazkodás. Aki nem veszi figyelembe ezeket a törvényeket, elkerülhetetlenül szenvednie kell.

A világmindenség a jelenleg legvitatottabb front. De egyben ez a legveszélyesebb is. A tér minden helytelen megítélésének vagy számításának azonnali heves következményei vannak.

Az űrhajóknak nincsenek métervastag ólomfalai. Az égtér kozmikus sugarai ezeken könnyen át tudnának hatolni. A falak a valóságban többrétegűek – hasonlóan a furnér-lemezhez, csak egyfajta kristályos műanyaggal vannak körülvéve. Néhány réteg pozitívan van ionizálva, mások negatívan. Ezek egymástól el vannak választva és szigetelve köztük lévő semleges rétegek által.

A közeledő kozmikus sugarakat az a mágneses tér teszi ártalmatlanná, amelyik folytonosan körülveszi ezt a járművet. Amikor azok elérik az űrhajó törzsét, eltaszítódnak és elvezetődnek. A pozitív és negatív töltéseket a különböző burkok elnyelik és ártalmatlanná teszik. Így egyetlen egy kozmikus sugár sem tud behatolni a belső térbe. Ez harmonikus együttműködés a természeti erőkkel! A harmonikus együttműködés pozitív eredményeket érlel. Az első földi űrhajókat csak a jelenlegi korlátozott tudásnak megfelelően lehet kifejleszteni. Egy néhány ismert természeti törvénynek engedelmeskedve ezek valamilyen távolságra el fognak vitorlázni a világmindenségben – de közülük sok fog szerencsétlenül járni és csődöt mondani, mert csak a legmagasabb fokú harmónia és a legfinomabb érzékelési képesség képesek biztosítani egy ilyen utazás biztonságát.

Először is meg kell érteni, hogy az atomok valójában nem örvénylő energia-részecskék. Ezek egyszerűen „buborékocskák” az éterben. Ugyanígy a fénysugarak csak részecskéi ilyen kis „buborékoknak”, de egy sorban egymás után. Ezért jelennek meg úgy, mint az éterben előreszáguldó hasábok.

A mágneses mezőknek vagy ide-oda fluktuáló áramoknak végtelen variációja létezik az Univerzumban. Ezek minden irányba lepattannak a parányi atombuborékocskákról és így mágneses golyócskákat képeznek. A fénysugaraktól azok derékszögben mennek tovább, úgy, hogy azokat mágneses örvényekben követik.

A kozmikus sugarak útjuk mentén előállítják saját ’hajósodrukat’. Így az éter állandó mozgásban van, minden időben és minden helyen.

Az ’ufo’-k hasznukra fordítják ezt az energiát. Azok átalakítják ezeket az áramokat és pontos ellenőrzésük alá vonják őket. Ugyanezeket az erőket használják a végtelen étertengerben vonzásra és taszításra is. Így tudnak a „csészealjak” vezetői kihasználni mágneses és gravitációs erőket egy olyan módon, ami meghaladja a legmerészebb fantáziánkat is. A mi földi erőtereinkre nincs szükségük. Valójában a Föld erőtere és az éterben lévő csúszóáramlások egyenesen útjukban vannak. A messzi égben a repülő korongok táncolva úsznak grandiózus szépségben.

Sok un. ufó, amit az égbolton láttunk, valójában kristálykorong, amelyek kémiai fürdőkben keletkeztek, mint egy levél vagy egy virág fő- és mellékerei. Ilyen módon fejlesztenek ki minden funkciórendszert kémiai folyamatokban, és ezért tudnak olykor teljesen láthatatlanná válni.

Ezek a rendszerek magukba foglalják a vezetékhuzalokat, melyek spirál-alakban húzódnak a középponttól a külső szélekig, melynél a spirálok kúposan szűkülnek. Egészen kint vékonyabbak, mint egy gombostű feje.

A fölösleges elektronok ezekből a végpontokból „földelésre” kényszerülnek. Ezt a folyamatot annyira fel lehet erősíteni, hogy úgy tűnik, hogy a „csészealj” egyenesen lángokat lövell ki magából. Szokás szerint ezt azonban csak egy elmosódott fényudvarnak látjuk az objektum körül.

A repülő korongok kristály-köpenyének megvan az a tulajdonsága, hogy minden elektromágneses és atomi energiát a legkülönbözőbb frekvenciákká és hullámhosszakká alakítson át. Az éteri lények számára azonban az is lehetséges, hogy egyedül gondolati erő által alkossanak különböző sűrűségű „csészealjakat”. Egyszerűen elképzelnek egy „csészealjat”, és ez a gondolati képződmény aztán anyagi állagot vesz fel.

Mivel azonban az eddig észlelt ufó-k többsége valódi kristálykorong volt, magyarázatainkat erre a formára akarjuk korlátozni. (De a gondolati kivetítés által keletkezett „csészealjak” nagyon hasonlóan viselkednek.)

 Korongok színváltozással

Mivel a kristályt elektromágneses energiával aktivizálják, a rácsszerkezet bizonyos változásokon megy keresztül, és ez az oka annak, hogy a korong különböző színű fényt bocsát ki.

Az, hogy figyeljük meg ezt a jelenséget, az egyik oka annak, hogy bemutatják nekünk.

A kristálykorongnak a rácsszerkezetét mindenféle állapotban lehet tartani. Amikor átlátszó alakban lebeg az égen, akkor minden fény áthalad, és a korong akkor teljesen láthatatlan.

Ha elektromos erő sül ki normális viszonyok között, egy lángot, vagy egy pillanatnyi villámlást lehet látni a korong körül. Így látunk mindenféle színű lángolást, tüzes nyilakat és csíkokat is, sőt néha még egy „kipufogó”-csóvát is, amikor az egész hatást elvezetik a repülő objektum hátulsó vagy elülső részére.

Amikor egy hirtelen energialökést adnak a korongnak, és ezzel az energiával szemben egyidejűleg egy ellenállást fejtenek ki, akkor tud a korong ezáltal egy szikraesőben felrobbanni.

Derékszögű fordulatok

Egy repülő korongot nemcsak vezetnek, hanem azt tökéletesen uralják is. Az anyahajóból jövő sugár úgy tartja a korongot, mint egy satu. Ez az eset áll fenn mindig, amikor a korong egy hirtelen fordulatot vagy derékszögeket hajt végre. Ilyen módon tudnak felvenni a repülő korongok hihetetlen sebességeket, és hirtelen megfordulni, anélkül, hogy károsodnának. Minden atomot és minden molekulát ugyanabban az időben ugyanabban az irányba térítenek. Az összes gravitációs effektust, amely a tehetetlenség következtében lépne fel, semlegesítik vagy hatástalanítják.

A kristályjárművek egyikével a világűrbe tett utazásom alatt, amint az olvasó emlékezni fog rá, felemeltem a padlóról egy különös, pénzérme alakú fémdarabot, ami úgy tűnt, hogy az üres kezemben elkezdett reszketni és élővé válni. Amíg tartottam, a fém majdnem felizzott, mint az égő szén. Ennél azonban ugyanolyan hőmérséklete volt, mint a kezemnek. 40 perc után a kristály-korongocska eltűnt. Elemei látszólag egy párolgási folyamat által szublimálódtak. Nyilvánvalóan így tudják az űremberek felrobbantani építőanyagaikat minden kívánt sebességgel. Egy alacsonyabb energiafrekvenciánál ez a folyamat teljesen hangtalanul menne végbe. Űrszomszédainknál egy ilyen távirányítás egy hibamentes irányító rendszer segítségével már tökéletes tény.

Most az is világos kell, hogy legyen, hogy ők meg tudnak jelenni az emberi szem számára úgy is, hogy fényképlemezre nem lehet őket felvenni – vagy fordítva, meg tudnak jelenni egy filmen, míg az emberi szem számára nem láthatóak.

Vannak emberek, akik a repülő „csészealjak”-nak ezt az igaz, egyszerű magyarázatát túl nehéznek találják ahhoz, hogy elfogadhassák. Ők előnyben részesítik azt, hogy kitartsanak a lehetetlen, tonnányi nehéz ólom védőfalakról szóló gondolatok mellett, és minden más olyan „fontos”, az űrhajókat érintő nézet mellett, melyek a mi korlátozott tudásunknak felelnek meg, de amelyek közül a legtöbbet újra ejtenünk kell majd, mielőtt végre fel tudunk küldeni egy hajót az égtérbe.

 A repülő korongok dimenzión kívüli kamerák

Egy repülő korong manőverezik egy város fölött, vagy Földünk egyik nagyobb területe fölött. Az átjátszó-korong felveszi minden élőlénynek a rezgéseit, akár felismerhető az a puszta szem számára, akár nem, majd továbbítja ezeket a benyomásokat az anyahajóra. Ott mindent részleteiben folyamatosan rögzítenek kristályműszereken.

A legtöbb ilyen kutató és rögzítő munkát akkor végzik el, amikor a korongok számunkra teljesen láthatatlanok. Ezért hogyha ezzel szemben gyorsan mozogni látjuk őket a levegőben, akkor azt számunkra, vagy egy bizonyos ember számára teszik, akik számára az ő megpillantásuk egy üzenetet tár fel, vagy egy „ébredést” hoz el. A Földön mind a szellemi, mind a fizikai evolúció (fejlődés) számára egy bizonyos időtartam van előirányozva, és ennek feltételrendszere lépcsős. Az űrlátogatóknak nem sietős a dolguk. Ők újra és újra részt vesznek ebben a fejlődésben, úgy, ahogy azt számukra a Kozmosz, annak ritmusai és törvényei lehetővé teszik.

Igen, a repülő korongok valóban vevő- és adóállomások. Ezek 3-dimenziós kamerák, TV-készülékek, rádiók és járművek egyben. Sőt, ezek tulajdonképpen mű-agyak, amelyeknek már csak a saját tudatuk hiányzik. Hibamentesen dolgoznak, és lehetőségeik korlátlannak tűnnek.

Mi a Földön közel állunk ahhoz, hogy elérjük a technikának ezt az állását, legalábbis a hipotézisek birodalmában.

XIV.

 A  „CSÉSZEALJ”-TITOK  IGAZI  TERMÉSZETE

Nem is olyan régen még minden fáradságunkat be kellett vetni, hogy a legtöbb embert meggyőzzük a repülő „csészealjak” tényleges létezéséről. Ma szerencsére mentesülünk a szidalmazó kezeléstől az ilyen hasztalan fáradozás közben. Az ufó-k végérvényesen itt vannak, és az emberek többsége hajlandó elismerni ezt a tiszteletet ébresztő tényt. De ezeknek a ritka különös jelenségeknek a megmagyarázása egy teljesen más ügy.

Bármilyen különösnek hangzik: az ismeretlen repülő tárgyak titka alig jutott közelebb a megoldáshoz, mint ahol az 1947-es évben volt, amikor több repülős első alkalommal közölt beszámolókat 9 korong észleléséről Seattle-nél.

Azóta tekintélyes aktakötegek gyűltek össze telve új tényekkel. De ezekben a tanúkijelentésekben sok minden olyan ellentmondásos, sőt megtévesztő, hogy az új tények nemhogy közelebb vitték volna a problémát a megoldáshoz, hanem csak még bonyolultabbá tették azt. Meglehetősen jellemző, hogy a legtévesebb fogalmakat nagy fáradsággal olyanok magyarázzák, akiknek a gondolatai és megnyilvánulásai rabszolga módon egyeznek meg az ismert fizikai törvényekkel és az azokból kifejlesztett elemző módszerekkel. Az „én-tudom-ezt-mind,-mert-be-tudom-bizonyítani” magatartás kimondva, vagy csak célozva rá csak azt mutatta ki abszolút biztonsággal, hogy a „csészealj”-kérdésre az igaz válasznak még a legkisebb részét sem ismerjük. Manapság már majdnem lehetetlen nem venni tudomást az un. ufókról. Aki megkísérli, azt nem csekély mértékben egoista, személyes előítéletek késztetik arra. Mégis, fenntartás nélkül elfogadni, hogy ezek a világűrből érkeznek, azt sokan még mindig valahogy nevetségesnek és méltóságukon alulinak találják!

És aztán így használják a „csészealjakat” szívesen viccek és gúny céltáblájaként. Egészen jó, ha ilyen történik, mert egy kis humor mindig egy biztonsági tényező az embernek az új ismeretekért folytatott harcában. Az űrlakók eljövetele végül is aztán majd minden idők emberiségének egy magasabb tudatszint eléréséért folytatott leghatalmasabb küzdelmének fog bizonyulni.

Az emberi faj Földön lezajló történelme a saját bűneiből történő felemelkedésnek egy fáradságos, lassú, szenvedéssel teli és gyakran véres színjátékát mutatja. Egyetlen állat sem olyan kegyetlen, mint az ember. A történelem oldalai be vannak szennyezve olyan tettekről szóló beszámolókkal, amelyek heves türelmetlenségből fakadtak, telve elvetendő gyűlölettel, arrogáns hatalmi vágyakozásokkal, vagyon utáni sóvárgással, szadista szörnyűségekkel, igazságtalanságokkal, árulással és felebarátaik tömegeinek lemészárlásaival. Így lendítettük fel magunkat jelenlegi megkérdőjelezendő kultúrszintünkre!

Mint a bábeli torony építésének napjaiban, ma is sokan vélik úgy közülünk arroganciájukban, hogy a bölcsességnek és a tudományos ismereteknek a szédítő csúcsaira hágtunk. Kozmikus álláspontból nézve azonban nem vagyunk mások, mint földhöz kötött férgeknek az önhitt, háborút szerető fajai, akik a végtelen Univerzumnak csak a legutolsó néhány évében váltunk tudatossá. Csak ebben az évszázadban tanultunk meg nehéz repülőgépeket építeni, amelyek segítségével kutatni tudjuk a földfelszín fölötti messzeségeknek egy kis részét. De a legelső gondolataink: a hódítás – új bolygók meghódítása, a Hold meghódítása, hogy ott űrállomásokat rendezzünk be a világrendőrség számára! Ráadásul még amíg mozgalmas szellemünk ezekkel a gondolatokkal foglalkozik, továbbra is terveket kovácsolunk egymás lehető legjobb kölcsönös lemészárlására!

Képzelőerőnknek a lomha ellensúlyai nem akarják megengedni nekünk, hogy elképzeljük azt, hogy intelligens lények, akik naprendszerünk más bolygóin élnek, más módon fejlődtek felfelé, mint mi a mi kegyetlen, állati természeti törvényeinkkel, amelyek csak a legalkalmasabbaknak, a legkegyetlenebb és legrafináltabb lényeknek engedik meg túlélni a létért folytatott küzdelmet. Ezért is gondoltak mindenütt az emberek a „csészealjak”-ról szóló első híreknél ijedten, más világok lakói részéről egy lehetséges invázióra. A saját életfelfogásunkból kiindulva arra számítottunk, hogy azzal a fix szándékkal jönnének, hogy meghódítsák az emberiséget és rabszolgáikká tegyék azt. Ennek következményeként aztán már nem szűnt meg a monstrum földönkívüli betolakodókkal teli szörnyfilmek áradata.

Tény az, hogy a „csészealjak” megjelenésével azok tulajdonosai nem akarnak ráerőltetni egy olyan új rendet a Földre, amely nem lett volna benne az eredeti  tervben, amely erre a bolygóra vonatkozott.

Az eddig már olyan sok alkalommal emberek által tanúsított „csészealj”-jelenségek egy ránk, földi emberekre vonatkozó messze nagyobb tervnek egy egészen fontos részét képezik, mint amilyent korlátozott értelmünk akár a legcsekélyebb mértékben el tud képzelni. Tehát semmiképpen sincs ok arra, hogy féljünk az un. „csészealjak”-tól!

Milyen szörnyű lenne az a gondolat, hogy ha céltalanul és teljesen egyedül kellene bolyonganunk a végtelen térben és a határtalan időben! Egyedül egy jelentéktelen darabka anyagon, amit Földnek nevezünk!

Nem, valóban nem vagyunk egyedül – sem az ezen a bolygón való tartózkodásunk alatt, sem az Univerzumban. Ismeretanyagunk azonban annyira korlátozott, hogy majdnem minden következtetésünket ténylegesen egy szigorúan materiális alapról szüljük meg. Emiatt helytelenek azok a legtöbbször. Az élet nagy titkát ebből az anyagi álláspontból nem is tudtuk megokolni. Még a tudománynak is elemzései végén meg kell fordulnia és el kell jutnia ahhoz a tiszta és világos gondolathoz, hogy az élet forrása egy sokkal nagyobb intelligencia.

Miután aztán már annyit engedtünk, hihetnénk-e még, hogy ez az intelligencia hosszú idő óta cserben hagy minket ezen a földgolyónkon?

Sokaknak így tűnt, de csak azért, mert gondolatmeneteink hibás módja képtelenné tesz bennünket arra, hogy felismerjük az emberiség valódi helyzetét és szellemi állapotát.

Az Alkotónak az akarata az, hogy tökéletesítsük mind földi otthonunkat, mind tökéletlen személyes környezetünk mikrokozmoszát. Amint az ember lépéseket tesz a kívánatos irányban, nem az a fontos, hogy milyen lassan vagy milyen bizonytalanul halad. Ilyenkor az ember fokozatosan egyre nagyobb szellemi belátásra fog jutni. Tudományos területen is anyagi horizontja lépésről lépésre bővülni fog. De az eddig ismeretlennek minden feltárulása az ő sajátos misztikus köntösében jön el. Lassan tágulnak ezek a misztikus köntösök, már amikor a mikrokozmoszról van szó, és azonos módon magukba foglalják az atomot is; de még ha szeretnénk is szívesen tudásunk mai állását haladónak tekinteni, mégis annak az igazi szépségnek a feltárása, amely minden dolog mögött rejlik, az értelmünkbe kerülne. Az az örök rejtély, ami még egy szegényes baktérium ’belsejében’ is el van rejtve, elkápráztatja a kutatót és igézetben tartja. Az igazi valóságot azonban ő sem tudja fellelni!

Így én őszintén remélem, hogy az a tényfeltárás, amelyet itt az én földönkívüli látogatókkal történt kapcsolataimról közlök, nemcsak a téren és időn túl lévő lények igazi természetének feltárását jelenti, hanem megkönnyíti a te saját igazi lényednek a sokkal nagyobb felfedezését; hogy honnan jössz, miért vagy itt és hogy hova tartasz!

Én nyíltan és őszintén tártam fel történetemet. Mégis néhányan kételkedni fognak annak igazságában; mert az ember nem hisz felebarátainak, mivel az emberi szívben velünk született gonosz olyan gyakran félrevezet. Mégis sok más ember számára szavaim nagyobb megértést fognak eredményezni, és megszabadulást az anyag tudatlanságába történt foglyul esésük bilincseitől. Az én élményeim olyan kibogozhatatlanul össze vannak fonódva az emberi lény igazságával, mint ahogy a szálak részei egy szövetnek.

Ha az én történetemet minden szkeptikus számára be lehetne bizonyítani, akkor a mi űrlátogatóinknak a titka a mai nappal meg lenne oldva. Akkor örömmel és vágyakozva készen állnánk arra, hogy testvérekként üdvözöljük őket az Univerzum végtelen nagy közösségében.

De az olyan dolgokat, amelyek elsősorban szellemi természetűek, a múltban sem lehetett soha és ma sem lehet materialista módszerekkel bebizonyítani. Ezért nem tudok én az élményeim realitására kézzel fogható bizonyítékot szolgáltatni, csak azért, hogy ezzel szkeptikusokat elégítsek ki.

Hogy az égtérből jövő látogatók gondolatát mentesítsem minden lehetséges félelemtől, elsőként meg szeretném állapítani, hogy az eseteknek a nagy többségében azok az élőlények, akik megoldották az űrutazás problémáját, egy olyan magas szellemi szintre jutottak – vagy már mindig is azon voltak -, amennyire azt mi ma csak az absztrakt (elvont) tartományban tudjuk elképzelni. Mert a nem változó kozmikus törvények egyike az: a gonosz, amely elérte határait, magát pusztítja el!

A gonosznak egy túl nagy túlsúlya elkerülhetetlenül önpusztításban végződik, egy rákövetkező új kezdettel egy anyagilag sűrűbb világban. Előre halad – jó vagy rossz irányban – az élet és a testvériség méltóságosan, a régi istenek dicsőségének megfelelően. A bolygók legfejlettebb szellemi intelligenciái csak más bolygók haladó lényeivel állnak kapcsolatban; mert senki más nem ismerheti meg az ő igazi lényüket.

Manapság a Föld evolúciója, mind az anyagi, mind a szellemi, elért egy kritikus pontot. Kronologikusan kifejezve bolygónkon most ütött az az óra, amelyik nemcsak lehetővé tette, hanem egyenesen meg is követelte a világűrből származó lények ideáramlását és az ő materializációjukat a mi tudati szféránkban. Ők a Fény követeiként jöttek, és mindent megtesznek, ami csak lehetséges számukra, hogy elhárítsák azt a pusztulást, ami Földünket fenyegeti, és amely azzal végződne, hogy az emberiség egy új bukást szenved el, és még nagyobb sötétségbe zuhan, és még súlyosabb bilincsekbe esik.

Az űrlények velem történt kapcsolataiban volt egy ténybeli bizonyíték, ami majdnem hogy még a materialistáknak is elég lehetne. De a tökéletességhez az sem elég. A bizonyítékból ugyanis az igazolásnak pont az a rejtélyes töredéke hiányzik, amelyre a „csészealj”-megnyilvánulások majdnem minden esetének a világban szüksége van, mind egyes személyek tapasztalatai esetén, mind bizonyos hivatalos kormányszervek esetén (kivéve egyes különös eseteket, amelyeknél meglehetősen primitív típusú űrhajókról volt szó, amelyekről műszaki részleteket tudtak meg, ami az űrhajósoknak szándéka is volt).

Ebben találjuk meg az űrlátogatók igazi természetének és küldetésének egy fontos kulcsát. Ők jelenlétüket ésszerűen titokkal burkolták körül, bizonyosan nem azért, mert titkolódzóak akarnak lenni, hanem azért, mert még nem vagyunk elég érettek arra, hogy a lelepleződéseket elviseljük, akár a legcsekélyebbet is közöttük. Egyszer majd megérthetjük őket – de csak akkor, ha erre ’szorgalmasan’ mi törekszünk!

Így fogunk fokozatosan mindig valamit megérteni – amennyire az a mi korlátozott, éretlen intelligenciánk számára lehetséges – azoknak az élőlényeknek a titkaiból, akik olyan világokban élnek, amelyek kevésbé vannak tele olyan tévedésekkel, mint a mi 3-dimenziós, fájdalmas, szenvedésekkel telt öröm- és halálvilágunk.

Minden olyan vizsgálatnál, feltárásnál, bizonyos jelenség-megfejtésnél, amelyeknél sok magánszemély vagy egy egész csoport volt jelen, bizonyítékként legtöbbször elegendő, ha az emberek elismerik igaznak annak a különös jelenségnek a létét. Ha ezt a pontot elérik, a megértés határai szokásosan egyre tágulnak. Amennyire az un. ufókról van szó, ezt a pontot most elértük.

Ezért beszélem én most el történetemet részletesebben. Ennek egyes részei már megjelentek az én „A 20.század újságja” c. kiadványomnak az egyetlen számában. Más részek a „Mystic Magazin”-ban kerültek nyilvánosságra. De korábban soha nem jelent meg nyomtatásban az egész beszámoló. Csak az a helyzet, hogy mostanában a „Repülő Csészealjak” titka látszólag egy zsákutcába érkezett, és azt íme tisztázni kell, mielőtt elvárhatnánk a földönkívüliektől további feltárásokat.

Más szavakkal: ez a könyv a Föld válasza a földönkívüliek hozzánk intézett üzenetére.

Sok sikert kívánok neki.

Vége